Michel Huglo, a híres „tonárius”-monográfia szerzője, a középkori zeneelméletről írott alapvetésében középsőként nevezte meg a tonárius teoretikus komponensei között a zsoltárvégződés és az antifóna kezdetének összekötését.

A gregorián dallamok nyolc tónus szerint történt beosztása után a tónusonként lehetséges differentiák – hatszótagnyi kadenciák a „Saeculorum, Amen” szöveggel – és a hozzájuk tartozó antifónaincipitek a tonáriusok egész struktúráját meghatározták. Az elméleti szisztéma, miszerint az énekek osztályozásának alapja záróhangok (zsoltárvégződés) és kezdőhangok (antifónaincipit) szinte mechanikus összeillesztése, Prümi Regino 900 körül keletkezett tonárius-átdolgozásától egészen a középkor végi, 15. századi traktátustonáriusokig, sőt azon túl a 16. századi nyomtatott tankönyvekig tartotta magát a KözépKelet-Európában különösen gazdaggá és praktikussá vált elméleti irodalomban. E tónusfejezetek sztereotíp módon építkeztek és kommentáltak, s évszázadokra visszanyúló terminológiát, rangsort alkalmaztak. Milyen következtetéseket engednek meg a korai előzmények és a kései rögzítések adatsorai az olyan gyakorlatiasnak látszó tonáriuselemekből, mint a szükséges és használatos zsoltárkadenciák száma, a lehetséges antifónakezdetek számbavétele és az antifóna-dallamcsoportok érzékeltetése?

• Tudományos fórum
• 2014