Hírek, események


 Tudományos fórum >>>

A BTK Zenetudományi Intézet székháza 2022. november 1. és 2023. március 31. között technikai okok miatt zárva tart. Az Intézet munkatársai csak emailen érhetők el. Kérjük szíves megértésüket!

 

A Zenetörténeti Múzeum az intézeti zárvatartás alatt a szokott időben is nyitva tart.

Különleges kiállítás nyílt 2022. március 11-én a győri Egyházmegyei Könyvtárban. Magyarország legnagyobb középkori kódexe, a mintegy 80 cm magas, 60 cm széles és csaknem 70 kg súlyú Zalka-antifonále került a tárlóba, mellette megannyi töredékével, azaz a belőle származó, különböző mértékben megcsonkított, földarabolt, méretre szabott és könyvborítóként fölhasznált pergamenlapokkal. A kódex eredetét, történetét és rekonstrukcióját Czagány Zsuzsa, a BTK Zenetudományi Intézet munkatársa, a „Lendület” Digitális Zenei Fragmentológia Kutatócsoport vezetője mutatja be.

 

1 kep legkisebb toredek bp oszk 106 r

A legkisebb töredék: Országos Széchényi Könyvtár E 106.

 

I. „… két érdekes hártya kötet […] igénytelen, sávolyos keménypapír borítékban”

Kevés középkori kódex van ma Magyarországon, amely olyan kalandos és fordulatos múltra tekinthetne vissza, mint a Zalka-antifonále. Ez még akkor is így van, ha e kalandos és fordulatos múltnak csak bizonyos szakaszait, eseményeit ismerjük, másokról csak feltételezéseink vannak, és jó részükről egyáltalán nem tudunk semmit.

Hol is kezdjük a történet elbeszélését? Hol kezdődik egyáltalán a Zalka-antifonále története? A történet időben hozzánk legközelebb eső szála az 1860-as évek elejére datálható. Rómer Flóris, a kiváló magyar régész, művészettörténész, könyvtörténész, mindenféle régiséggel foglalkozó tudós az 1850-es évek végén a győri káptalan könyvtárában járva lett figyelmes az igénytelen, sávolyos keménypapír borítékban megbúvó két érdekes hártya kötetre,[1] majd a káptalan egy régi, térképekkel teli ládájának fedelén és a győri székesegyház egyik támpillérén fölfedezte a két kötet kötéstábláit egykor díszítő bronzsarkokat és keretrészeket. A két hártyakötetet még úgy is rendkívül figyelemre méltónak találta, hogy azok rossz állapotban voltak: a pergamenlapokat jócskán megtépázta az idő, némelyiken látszott, hogy abból kihasogatták a szép iniciálékat vagy nagyobb részeket. Rómer Flóris, bár sejtette, hogy nagy kincsre bukkant, igazán akkor döbbent rá a könyvtárban kallódó kódexek értékére, amikor jó barátja, a neves morva tudós-történész, historiográfus pap és bencés szerzetes, Beda Dudík 1860 nyarán meglátogatta őt, s együtt megnézték a győri egyház kincseit. Rómer nagy lelkesedéssel számolt be erről a látogatásról, valamint a közös fölfedezői élményekről barátjának, Ipolyi Arnoldnak a Vasárnapi Ujság 1860-as évfolyamának egyik számában. Rómer sorait olvasva magunk is testközelből élhetjük át azt az élményt és örömet, amit a kódexek megtalálása jelentett 160 évvel ezelőtt:

A gazdag levéltárt futólagosan áttekintvén, szemünkbe ötlött a káptalan uradalmi levéltárában fekvő óriás antiphonale, melyek ámbár ujabb kötésüek, rendkívüli terjedelmük által feltünének. […] feltüntek a főbetűk csupa torzképekből álló, a képzelődés kimondhatatlan változatosságával kivitt czifrázatai. Nincsen az életben állapot, az embernek foglalatossága, nevezetes vagy nevetséges oldala, melylyel minden ismétlés nélkül nem találkoznánk. […] Dudik, ki 8 évi utazása közben sok ilyenféle könyvet látott, megvallá őszintén, miszerint ehhez hasonlíthatót, akár terjedelmét, akár a festvények diszét vegyük tekintetbe, nem látott.[2]

Fölfedezését követően a győri káptalan könyvtárában hányódó kétkötetes óriás antifonále egyre ismertebbé vált nemcsak a szakmai, de a szélesebb közönség előtt is. Rómer Flóris persze szerette volna elérni a kódex modern hasonmás kiadatását, s ebben Ipolyi Arnold – aki akkor a Magyar Tudományos Akadémia archaeologiai bizottságának előadója volt –, valamint Simor János győri püspök is támogatta. Bár a terv – feltehetőleg a tetemes költségek miatt – végül mégsem valósulhatott meg, Rómer közbenjárására az új győri püspök, Zalka János engedélyt és anyagi támogatást adott az antifonále restaurálásához és újrakötéséhez. Ebben a restaurált és újrakötött állapotában áll előttünk a kódex ma is.

Ez azonban csak a történet egyik, jól dokumentált és ezért megbízhatóan fölgöngyölíthető szála.

 

2 kep legnagyobb toredek debrecen 2v

A legnagyobb töredék: Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára, R 508a

 

II. Az eredet kérdése (és válasza)

A másik szálon a kódex eredetéhez nyúlhatunk vissza. Már fölfedezésekor sokan tették föl a kérdést: hova valósi az antifonále? Melyik egyház számára készült, hol használták, ki volt a megrendelője és a tulajdonosa? A legtöbben úgy vélték, csakis a győri egyházé lehetett, hiszen itt találták meg, hosszú ideje, talán több évszázada itt van Győrben, hogy is lehetne másképp? Az 1873-as restauráláskor, újrakötéskor is így gondolták, győri antifonálénak vélték, s ezért az akkor készített díszes belső címlapra is ezt írták: Antiphonarium cathedralis ecclesiae Jaurinensis. Hiába intette óvatosságra Rómer az elhamarkodott ítélőket, mondván, elmélyültebb és alaposabb elemzés szükséges ahhoz, hogy a kódex származási és használati helyét biztonsággal meghatározzuk, végül 1877-ben írt átfogó tanulmányában maga is győrinek mondta a Győrben megtalált kódexet.[3]

A kódex azonban nem győri. Ám ahhoz, hogy ez kiderüljön, valóban szükség volt a kétkötetes antifonále tartalmának aprólékos elemzésére, a benne foglalt offícium (vagyis a zsolozsma) énektételeinek, szövegeinek és dallamainak összevetésére a hasonló tartalmú középkori magyarországi forrásokkal. Ezt a fáradságos munkát a 20. század 70-es éveitől kezdve végezték elsősorban zenetörténészek, gregoriánkutatók: Szendrei Janka, Dobszay László, Rajeczky Benjamin. Mivel ehhez a munkához annak későbbi szakaszaiban már a számítógép segítségét is igénybe lehetett venni, a sok-sok középkori zsolozsmáskönyv tartalmát meghatározott rendszerbe foglalni, így hamar kiderült, hogy a győrinek gondolt antifonále tartalmilag csaknem pontosan egyezik a középkori váradi egyház breviáriumával. Nem győri, hanem váradi antifonále tehát a Rómer Flóris által fölfedezett díszkódex.

 

3 kep modori toredekek osszeillesztve

Két darabból összeillesztett fólió: Modor, Szlovák Állami Levéltár, 3121, 571

 

III. A tartalom és a forma ellentmondása

Az eredetkérdés tisztázása után a kutatás egy további bökkenővel nehezedett. Az antifonále kottaírása egyáltalán nem hasonlít a középkori Magyarország területén fönnmaradt világi és szerzetesi egyházak hangjegyes kódexeinek kottaírásaira. Sőt, teljesen idegen ezektől, s furcsa módon a késő középkori cseh díszkódexek hangjelzésével egyezik. Míg tehát tartalmilag – a zsolozsma énekeinek összeállításával, dallamváltozataival – az antifonále pontosan illeszkedett a középkori váradi egyházmegye liturgikus és zenei hagyományához (hogy valami látványosat mondjunk, tartalmazza például Szent István király históriáját, verses zsolozsmáját, amit egyetlen külföldi forrásban sem találunk), kottaírása élesen különbözött bármelyik magyarországi zenei kódex írásától. Sőt, nemcsak a kottaírás csehes, hanem a kódex díszítése, külső kivitelezése is: az illumináció, az iniciálékba rejtett emberarcok, a torz ember- és állatfigurák, a tréfás, néhány helyen kifejezetten vaskos ábrázolások.

Hogyan lehetséges ez? Miért írtak volna egy, a váradi egyház számára készült, a váradi zsolozsma szertartásrendjének és énekanyagának minden jellegzetességét őrző kódexet idegen, cseh kottával, és miért díszítették volna azt a késő középkori cseh kódexfestészet stílusában? Mivel magyarázhatjuk ezt a furcsa ellentmondást?

 

4. kep a zalka antifonale lapja karacsonyi zsolozsma

A Zalka-antifonále törzskódexének 14. lapja a karácsonyi zsolozsma kezdőénekével: Győr, Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár, jelzet nélkül.

 

Az ellentmondás nyomban föloldódik, mihelyst megvizsgáljuk, ki állt a váradi egyházmegye élén a 15. század utolsó harmadában. Ekkor ugyanis, 1476-ban Filipecz János került a püspöki székbe. Nem sokkal előtte Vitéz János töltötte be ezt a hivatalt, s alatta vált a váradi püspökség a reneszánsz művészet és a humanista kultúra központjává. Vitéz szenvedélyes könyvgyűjtő volt, pompás könyvtárának híre a kor számos tudósát és művészét vonzotta a városba. Vitéz Mátyás király bizalmasa volt; miután trónra segítette a fiatal királyt, az kancellárjává fogadta. Filipecz János sok tekintetben hasonló volt elődjéhez. Ő is Mátyás bizalmasa volt, majd kancellárja és diplomatája, s a könyvekhez és a korabeli könyvkultúrához való viszonya ugyanazt a humanista szellemiséget sugározta, amely Vitéz életútját és tevékenységét is meghatározta. Filipecz morva származású volt, s a váradi mellett adminisztrátorként 1482-től az olmützi püspökséget is igazgatta. A humanista történetíró, Petrus Ransanus krónikájában megemlékezett Filipeczről, s beszámolt arról, hogy a püspök városában – Váradon – nemcsak a török által elpusztított várat építtette újjá, de kifosztott egyházát is ellátta ékes ruhákkal, ezüstedényekkel és – ami szempontunkból különösen fontos – hatalmas, gazdagon díszített könyvekkel: graduálékkal és antifonálékkal.[4] Minden okunk megvan azt gondolni, hogy ezek a fejedelmi pompájú és nagy méretű, gazdagon díszített könyvek azonosak azzal a kódexcsaláddal, amelynek fönnmaradt, bár töredékes emléke a Győrben őrzött antifonále.

Az antifonále kultúrtörténeti hátterének építőkockái ezután már csodálatosan illeszkednek egymáshoz. Filipecz János, aki 1476-ban került a váradi egyházmegye élére, beiktatását követően nekilátott, hogy fölszerelje a romos állapotban levő váradi székesegyházat nemcsak ékes ruhákkal és liturgikus szerelvényekkel, de a napi mise és zsolozsma végzéséhez szükséges kódexekkel is. Morva származású lévén kiváló kapcsolatokat ápolt a cseh és morva területeken működő szkriptóriumokkal és szkriptorokkal, illuminátorokkal, s így természetes, hogy az egyházának szánt karkönyveket is valamelyik cseh vagy morva műhelyben készíttette el. Ez ad magyarázatot a Váradi antifonále cseh küllemére, cseh stílusú miniatúráira és nem utolsósorban cseh kottaírására. És ebből fakad az antifonále sajátos kétarcúsága: az, hogy liturgikus tartalmában és dallamaiban a középkori váradi zsolozsmahagyományt képviseli, külsejében viszont a késő középkori cseh díszkódexek stilizálási modorának állít pompás emléket.

 

III. Egyetlen hatalmas töredék…

Különlegességét és sajátos vonzerejét végül az antifonále nemcsak hatalmas méretének, gyönyörű miniatúráinak köszönheti, hanem furcsa módon egy további, az idők folyamán „szerzett” tulajdonságának is: a töredékességének. A kódex maga is, bármilyen hatalmas és vaskos, mégis egyetlen hatalmas torzó, melyet felfedezése óta egészen napjainkig számos, egykor belőle kihasított és különböző mértékben megcsonkított lappal egészíthetett ki a kutatás. Hogy lehet az, hogy ezt a pompás kódexet megcsonkították, lapjait kivagdosták, földarabolták? Mielőtt ítéletet mondanánk a múlt e látszólag barbár ténykedése fölött, két dolgot kell tudatosítanunk.

 

inicialek

Iniciálék

 

A középkori liturgikus kódexek a középkor végén, a 15. század utolsó évtizedeitől kezdve fokozatosan veszítették el funkciójukat. Egyrészt azért, mert a könyvnyomtatás terjedésével a nagy munkával másolt kéziratoknál jóval gyorsabban, olcsóbban és nagyobb mennyiségben lehetett előállítani a liturgikus szerkönyveket. Másrészt, mert a kora újkor liturgikus reformjai, legfőképpen a tridenti zsinat tartalmilag tették fölöslegessé a középkori egyházak saját liturgikus szokásrendjét őrző régi kódexeket. 

A középkori kéziratos kódexek azonban mégsem voltak teljesen pusztulásra ítélve. A könyvnyomtatás gyors terjedésével hamar kiderült, hogy a kódexek pergamenlapjai kiválóan alkalmasak a frissen nyomtatott könyvek bekötésére, de nem csak ezekre. A városi tanácsok, hivatalok vagy céhek a 16–17. század folyamán időről időre rendezték felgyülemlett iratanyagukat, anyakönyveiket, számadáskönyveiket, adózási lajstromaikat, s ezek bekötésére is szívesen használták a kéznél levő, használaton kívül került pergamenkódexek lapjait. A Zalka-antifonále lapjaiba is szép számmal kötöttek ilyen típusú iratcsomókat: a győri gombkötő céh szabálykönyvét, a győri szűrszabó céh iratait, a győri egyházmegye canonica visitatiójának dokumentumait. Az antifonále egy másik, ma Budapesten az Országos Levéltárban őrzött töredékébe pedig a kolozsmonostori hiteleshely 1610 és 1620 között készült protokollumait borították. A váradi díszkódexcsalád fragmentumai szétszóródva megtalálhatók nemcsak magyarországi gyűjteményekben (Győrön és Budapesten kívül Debrecenben, Esztergomban, Szegeden), hanem a mai határokon túl is: Szlovákiában Pozsonyban és Modorban, Kassán, Lőcsén, Poprádon, sőt néhány éve Kolozsváron is került elő egy-egy laptöredék az antifonáléból és a graduáléból.

A győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár termeiben megtekinthető kiállítás egyedülálló, hiszen a kódex 160 évvel ezelőtti megtalálása óta először mutatja be a Váradi Antifonálét annak – a lehetőségekhez képest – legteljesebb állapotában: a Győrben őrzött törzskódexét és töredékeit. A 17. század óta, amikor a kódexet elkezdték földarabolni és lapjait könyvborítóként használni, most először kerülhet sor a kódex nemcsak virtuális, de valóságos rekonstrukciójára a fennmaradt fragmentumok segítségével. Ezek az antifonále korpuszával együtt egyedülálló módon tanúskodnak a késő középkori váradi díszkódexcsaládról és annak kora újkori továbbéléséről. 

 

Czagány Zsuzsa

 


 

[1] Rómer Flóris, „A győri káptalan Antiphonaléja”, in Archaeologiai Közlemények XI/1 (1877), 13.

[2] Rómer Flóris, „Régészeti levelek Ipolyi Arnoldhoz. 1. A győri káptalan óriás antiphonaléja”, in Vasárnapi Ujság 7/35 (1860), 419.

[3] Rómer Flóris, „A győri káptalan Antiphonaléja”, in Archaeologiai Közlemények XI/1 (1877), 12–26.

[4] Petrus Ransanus, Epitome Rerum Hungaricarum, OSzK, Cod. Lat. 249, f. 56r.