Számos forráskiadás és összefoglaló munka ellenére a gregoriánkutatásban még mindig akadnak olyan részterületek, amelyek feldolgozottsága és különösen átfogó vizsgálata elmarad másokétól. Mivel ez részben a szekvencia műfajára is igaz, doktori értekezésemben arra vállalkoztam, hogy annak egy földrajzilag és intézményileg behatárolt repertoárját, az osztrák bencés kolostorok dallamanyagát a maga teljességében áttekintsem.
A szillabikus, verses műfaj a gregorián fejlődésének csak kései szakaszában, a 9. században alakult ki, osztrák bencés forrásokban pedig a 11. század végétől maradt fenn. A tételek száma a 15. századig folyamatosan nőtt, ekkor a Melki reform az ajánlott szekvenciák számát ötre csökkentette, bár a többi dallamot továbbra is megtűrte. Ezt a rendelkezést szentesítette a Tridenti zsinat, amely már csak négy szekvencia használatát engedélyezte. Ezt megelőzően, a késő középkorban azonban a kódexek tanúsága szerint egyes kolostorokban akár 100–150 szekvencia is használatban lehetett.
Minthogy a szekvencia műfaja mintegy a liturgia perifériáján helyezkedett el, mind a helyi, mind az időbeli változásoknak nagyobb teret engedett. Tanulmányozása éppen ezért egyrészt pontosabb képet ad a késő középkori liturgikus hagyományokat ért hatásokról, a bennük zajló hullámzó és sokszínű transzmissziós folyamatokról, másrészt sok új, a korábbi kutatásokat megerősítő vagy cáfoló információval szolgál a kódexek összetételét, összeállításuk módját s a közöttük levő összefüggéseket illetően.

• Tudományos fórum
• 2012