Beszédek

Csányi Tamás emlékbeszéde

Szikrázó, érintetlen-fehér, ropogós-csikorgó hó, forró tea, dohogó kályha, fegyelem, folyamatos énekszó és az egykori hanglemezgyár mérnökeinek széttárt tekintete minden kutyaugatás után. Emlékfoszlányok a szépséges ócsai templomban zajló Karácsonyi gregorián lemez felvételéről. E mesebeli téli tájat megelőző tavasszal, az akkor József Attila Gimnázium termében zenetörténet óra. A gyors beszédű, fekete keretes szemüveg gazdája egyenként hallgatja meg a növendékeket, hogy néhányat kiválasszon, s a ciszterci szerzetes-tanár, Rajeczky Benjamin keze alá küldjön intenzív gregorián iskolára. Lábán, Makovecz, Csányi – hangzott a döntés; így lett e sorok rögzítője is az egyik jelölt, és a három rövidnadrágos ettől fogva fürdött a liturgikus zene áradásában.

„Édeske” – szólított jellegzetesen, de cseppet sem édeskésen, amikor belépett az ajtón a vasárnapi ebéd, és az előtte elmondott szentmisék egyikére, s Édesanyámat – egyben tanártársát – virággal köszöntötte. Szűk, egymásban nagyon bízó csapat adta őt kézről kézre; kollégái, akiket a rendszer nem küldhetett magasra, de nem is tarthatott elég mélyen – mert tisztességgel tették a dolgukat. Sokan vagyunk, akik első muzsikás lépéseinket neki, nekik (is) köszönhetjük, s néhányan most (is) a templom kórusra hívó lépcsőit koptatjuk.

Az utolsó felvételi nap éjszakáján került szalagra az egyház ősi hálaadó himnusza. Fejkendős asszonyok énekelték, tömör, egyenes torokkal, kezükben rózsafüzérrel. Nem értették a városi civilizáció utasításait, a zifferszámok útjelzőit, a hasznos és nem hasznos anyagról szóló szofiabeszédet, a végső vágás technikai mibenlétét, hanem megindultak az elején: Téged, Isten, dicsérünk..., és befejezték a végén: ... ne hagyj soha szégyent érnem! Ahányszor csak kérték tőlük. Nem hangfelvételt készítettek, hanem imádkoztak. Szívből, ahogy eleiktől tanulták. És a szívbéli törődés nem ismeri a hasznos másodpercek fogalmát.

Hogy hol az érintés, a közös nevező Albert atya és a fejkendős asszonyok szentolvasója között? A vékony, bár racionális kapcsolaton túl magyarázatot találni arra a mintázatra, amelyet minősített mennyiségben Kornél bácsi örökségének is vélek, magamnak sem egyszerű. A muzsikában talán nyilvánvaló: a történelmi Magyarország még mindig rejtőzködő egyházi zenéje, a felfedező úton lévő fekvőrendőrök átlépése ma sem képzelhető el az Ő kutatásai és Vavrinecz Veronika műjegyzéke nélkül.

A hagyományos értékek iránti elkötelezettség, a közösség szolgálata, a hazaszeretet – ezeken a fényvisszaverő felületeken még nehezebb rálelni a közvetlen illesztékre. De az évtizedek múlásával mind több a kiindulási és a végpontot összekötő, egyenes vonal. Ahol a ráció nem hordoz el, ott segít a misztérium: a magyar örökség mohikánjai mind ragaszkodtak ehhez: Erdélyi Zsuzsanna, Domokos Pál Péter, Kallós Zoltán, Bárdos K. Albert. Az ő hagyatékuk nem bontható le, mert kötőanyaguk nem a civilizáció bármely táján elszórható szervetlen anyag, hanem a Gondviselés által belénk teremtett lélek. Ehhez felalacsonyodni teljes munkaidőt kitöltő feladat. A virág átültetésének képessége. Odaajándékozni az igényesség szeretetének kínját és örömét életfogytiglan. A fekete keretes szemüveg tulajdonosának legfontosabb üzenete – számomra – talán ez.

A koldus régóta kéregetett a járda szélén – a maga elé tett táblán ez állt: vak vagyok, adakozzanak! Egy napon valaki letérdelt mellé, s krétát vett elő. Ettől kezdve az adományok összege bővelkedni kezdett. Mert a krétát tartó kéz ismerte a titkot, és a lelket szólította meg – imígyen: gyönyörűen süt a nap. De én nem láthatom.”

A kréta és a tábla mindannyiunké. Albert atya már felvéste azt, amire a tálentum kötelez. A látók pedig emlékükben is gondot viselnek a világtalanokért.

---

Farkas Zoltán emlékbeszéde

Kornél bácsi

Szakmai neveltetésünk során a magyar zenetudomány legjobbjainak keze alatt formálódtunk a Zeneakadémia zenetudományi tanszakán. Tanárainkat pestiesen többnyire csak így emlegettük: „a Kroó, a Somfai, a Dobszay, a Tallián, a Vikár, UFA”, s csak olykor, hivatalosabb formában tettük hozzá a tiszteletreméltó „tanár úr” kiegészítést. Másokat mindig teljes nevükön említettünk, mint Komlós Katit vagy Fodor Gézát. Mindössze két mesterünket illette familiáris megszólítás: Béni bácsit, (Rajeczky Benjamint), és Kornél bácsit (Bárdos Kornélt). Különös, vagy épp nagyon természetes, hogy épp az a két személy kapta a „pater familias” titulust, akiknek maguknak nem volt családjuk, mármint leszármazottjaik, viszont paterek és fraterek voltak, a ciszterci rend atyái. Rendi hovatartozásukat a szocializmus évtizedeiben csak korlátozva, rejtve, szinte búvópatakként élhették meg, mégis nyilvánvalóan ez adta életük vezérfonalát. Béni bácsi maga is mentora, tanácsadója, vezetője, szakmai „atyja” volt Kornél bácsinak.

Nos, talán mert saját gyermekek híján ők ketten megtehették, hogy tanítványaikra és munkatársaikra pazarolják egész szeretetüket, emberi oldalról talán tőlük kaptuk a legtöbbet formálódásunk éveiben. Kornél bácsitól mindig támogató, elfogadó, nagyvonalú, az ifjonc tehetségében bízó és teljes szabadságot adó hozzáállást tapasztalhattam. Bár a szabadság és tolerancia terén éppenséggel Kroó tanár úr is elképesztő magaslatokon járt, mégis a sok zseniális, de épp ezért követhetetlen mintaként felénk magasodó, kisebbségi komplexust teremtő tanár-alak között nagyon is szükségünk volt a Kornél bácsi-féle családi fészek melegére. A modern pszichológia vagy neveléstudomány négy kategóriája közül (hideg-engedékeny, hideg-korlátozó, meleg-korlátozó, meleg-engedékeny) Bárdos Kornél nyilvánvalóan a legutóbbi típusba tartozott.

De nemcsak velünk, tanítványokkal és későbbi munkatársaival állt familiáris viszonyban, hanem kutatásának tárgyával is. Együtt örült Istvánffy Benedekkel és muzsikusaival lakáshelyzetük vagy fizetésük javulásán, a compassio [együttérzés] magas fokán élte meg a toronyzenészek munkakörének alakulását, átalakulását, a városi tanáccsal folytatott, nem mindig feszültségmentes kapcsolatuk fordulatait, s a régi korok muzsikusaival együtt szenvedte meg a kialakuló zenész-társadalomnak a vérzivataros századok során oly sok viszontagság között is kitartó, hűséges szolgálatát, amelynek során a történelem romjain is virág nőtt: kibontakozó városi, főúri és egyházi zeneéletünk virágai.

A legkézzelfoghatóbb és legközvetlenebbül használható tudást Kornél bácsi feledhetetlen „olvasás-óráin” szereztem, amikor családias közegben három generáció képviselőit oktatta a kurzív gót német források olvasására. Miközben e gondosan összeválogatott forrásanyag emberközelbe hozta e korok zenészeinek mindennapjait, elegendő muníciót adott számomra, hogy például Gregor Joseph Werner oratóriumainak szövegeit képes legyek elolvasni, átírni.

Szakmai körökben kétféle kritika is érte Bárdos Kornél működését. Az egyik azt kifogásolta, hogy a városmonográfiák szerzője nem elég jó zenész, nem jut el az általa feltárt repertoár zenei értékeléséig. Ez a vélekedés megfeledkezett arról, hogy Bárdos Kornél, ‒ az egykori híres pécsi kórusiskola neveltje ‒ élő gyakorlatban ismerte meg azt a liturgiát, az egyházi zene természetes kereteit, életmódját, amely nélkülözhetetlen a kor egyházi zenéjének megértéséhez. Mert azt más mestereinktől is megtanultuk, hogy a környezet, a közeg és a funkció megértése nélkül céltalan esztétizálás marad e korok műveinek elemzése, értékelése.

A másik kritika arra vonatkozott, hogy a monumentális forrásfeltáró munka során olykor téves következtetések vagy túlzó megállapítások is születtek. A Bárdos Kornélt követő generáció a modern nemzetközi szakirodalom ismeretében valóban sokat finomíthat a források értelmezésén. De nem célszerű és nem ildomos megfeledkezni arról, amit Carl Dahlhaus is érzékletes hasonlatként idéz egyik összefoglaló munkájában: az óriások vállain álló törpékre gondolok, akik valamelyest messzebbre látnak, mint az őket hordozó kolosszusok, és ez így van rendjén. Mindez azonban mit sem von le abból a monumentális levéltári kutatás érdeméből, melynek során Bárdos Kornél a 16., 17. és 18. századra vonatkozó magyar zenetörténeti kutatások számára szemléletváltást eredményező, évtizedekre elegendő muníciót tárt fel. Az aszkézis, a fegyelmezett és szisztematikus munka olyan fokán, amely manapság szinte elképzelhetetlen. (Olyasfajta megkerülhetetlen életmű ez, mint az Esterházyak zeneéletével kapcsolatosan Hárich János, Ulrich Tank és James Dack munkája együttesen, de egy összehasonlíthatatlanul nagyobb és heterogénebb forrásanyagban.)

Alapító atyára emlékezünk tehát a mai napon, akinek alapozó munkássága nélkül a Haydneum pompásnak ígérkező palotája sem épülhetne fel. S aki „mellesleg” atyai szeretetével és támogatásával is örökre beírta magát a szívünkbe.

---

Gupcsó Ágnes emlékbeszéde

Én nem voltam Bárdos Kornél tanítványa, és eleinte szorosabb munkakapcsolatban sem voltam vele, hiszen mint 19. százados, Legány Dezső Tanár Úr, illetve az Ő nyugdíjazása után a 3. kötet előkészületeit tőle megöröklő Eckhardt Mária keze alatt dolgoztam. Marinak a Liszt Múzeumba távozása után azonban én is Kornél bácsi irányítása alá kerültem – ami valójában azt jelentette, hogy látván a már kialakult munkamenetet, hagyta, hogy csináljuk úgy, ahogy addig tettük.

Végtelen naív jóság lakozott benne.

Az élet megpróbáltatásai és minden megtapasztalt hamisság ellenére tökéletesen bízott az emberekben, és hitte, hogy mindenki a legjobb tudása és képessége szerint végzi a feladatát. Hiszen miért is ne tenné.

Ahogy annak idején Legány Tanár Úr – aki, mikor szembesült vele, hogy a rám bízott, különböző könyvtárakban végzendő munkát a gazdasági vezetőnk, Márika kérésére külön kis füzetkében kell vezetnem, és minden alkalommal igazoltatnom kell az adott könyvtárban, hogy mettől meddig tartózkodtam ott, majd az Ő aláírásával a fentieket igazolva be kell adnom havonta a gazdasági osztályra – elképedve kérdezte Márikától, hogy miért is (el nem tudván fogadni, hogy feltételeznie kéne rólam, csalni fogok, és valahol „elszórakozom” a munkaidőt), Kornél bácsi ugyanígy nem tudta elképzelni, hogy valaki, akinek kiadta a feladatot, nem tesz meg mindent azért, hogy a lehető legjobban megoldja.

Mikor korábbi szerzetesi életmódját feladni kényszerült, a tanításban és kutatásban megtalálva új életfeladatát teljes erejével azon volt, hogy most már „ezt a szolgálatot” teljesítse. Felfedezéseit igyekezett azonnal továbbadni a tanítványoknak, legyenek azok akárhol, akármilyen korosztályt képviselve.

A 120-as, belső szobában – ahol Ő is tartózkodott – rendszeresek voltak a különböző „olvasásórák”, ami többek közt az általa fellelt latin és gótnémet kéziratok olvasását és értelmezését jelentette bárki számára, akinek ezekre az ismeretekre szüksége volt.

Megragadott minden alkalmat, ahol népszerűsíthette a magyar zenetörténeti kutatás legfrissebb eredményeit – így az új felfedezéseket bemutató hangversenyekhez kapcsolódó előadásokat is vállalt. Ezek egyike volt a „Kismesterek Magyarországon a 18. században” címet viselő koncert 1992-ben, ahol a Széchényi Könyvtár Kórusával énekeltünk. A kórus tagjai is nagy élvezettel hallgatták mindazt a sok érdekes újdonságot, ami az általuk évek óta, a Zeneműtár kézirataiból újra életre keltett muzsika – többek között Albrechtsberger vagy Michael Haydn művei – kapcsán Kornél bácsi előadásában elhangzott. Úgy tudott „mesélni” a tudományos eredményekről, hogy az mindenki számára befogadható legyen.

Nem volt vezető, a szónak szigorúan vett értelmében.

A legfontosabbnak azt tartotta, hogy megteremtve a bizalom légkörét, a legjobbat hozza ki mindenből és mindenkiből. Nem volt a nagy reformok híve. Ha bárki változtatni akart – akár negatív, akár pozitív irányba –, először csak a csendes ellenállást váltotta ki belőle. Emlékszem az osztályvezetői értekezletek utáni beszámolóira, mikor elmondta, hogy „hát igen, kicsit összébb kell húzni a nadrágszíjat” ezért meg ezért, de a fő, hogy ugyanúgy dolgozhatunk tovább szépen, ahogy eddig… és X vagy Y – az eddigi rendszert megváltoztató – javaslatai szerencsére nem kerültek elfogadásra…

Tudta, hogy a rábízott feladatok elvégzéséhez még rengeteg alapkutatásra van szükség. Miután saját levéltári munkái miatt a korábbi századokban minden szempontból otthonosan mozgott, így az általa már ismert, e területeken munkálkodókkal szövetkezve keresett megoldást a hatalmas anyag feldolgozására.

Mindenkit igyekezett valami kedves megkülönböztetéssel kezelni: ahogy nekünk Ő „Kornél bácsi” volt, számára a nála néhány évvel fiatalabb Várkonyi Ágnes történész, akivel városmonográfiái kapcsán konzultált, „Várkonyi-anyó” volt – jómagam pedig a „Mädchen für Alles” nevet érdemeltem ki, mivel az osztály élére kerülésétől a korábbi dolgokban való eligazodásához igyekeztem mindenben segíteni.

Bármikor fordulhattunk hozzá segítségért, felhívhattuk, mikor gondunk akadt – csupán akkor nem vette jó néven, ha zavarjuk, amikor a Colombo-sorozatot közvetítették. Ez volt a kedvenc műsora.

Igazi ínyenc volt. A Vavrinecz Vera által varázsolt híres szerda esti vacsoráknak magam is többször részese lehettem, egy alkalommal a még kisgyerek Gábor fiammal együtt. Egy pillanatra sem kellett feszengenünk a „főnököm”, és a másik jelenlévő nagy tudós, Béni bácsi [Rajeczky Benjámin] jelenlétében.

Kornél bácsi mindössze három évvel volt idősebb édesapámnál, számomra mégis, mintha egy korosztállyal lett volna feljebb – olyan igazi jóságos „nagypapa”-típus volt. Mi – akik körülvettük – voltunk a családja: a pótgyerekei – és a gyerekeink a „pótunokái”. Mikor megtudta, hogy mire vágyik a kisfiam – amit én nem tudtam megvenni neki – azonnal megajándékozta. A szomszéd kisfiúra sokszor rábízott kisebb feladatokat, hogy aztán „megfizethesse” a munkáját.

Egy alkalommal véletlen fültanúja lett egy beszélgetésnek, amiből tudomást szerzett a nem éppen rózsás anyagi helyzetemről. Másnap odajött hozzám bocsánatot kérve, amiért nem figyelt eléggé rám ahhoz, hogy észrevegye, milyen körülmények között élek. Egy borítékot nyomott a kezembe, és nagyon kérte, ne utasítsam vissza…

Az eset később is megismétlődött. Valamilyen külön pénzjutalmat kapott, és ekkor már a közben az osztályra került Farkas Zolit és engem is újra meglepett egy-egy borítékkal, mondván, nekünk nagyobb szükségünk van rá. A szokatlan szituációtól meglepődött Zolit utólag megnyugtattam, hogy Kornél bácsi számára ez olyan, mintha a gyerekeit segítené, és megbántanánk, ha nem fogadnánk el.

A halála váratlan volt – hirtelen nem is felfogható. Épp akkor kezdett hozzá a II. kötetet megírásához. Hogyan tovább? Nővére, Vera néni segítségével hozzájutottunk a kézirataihoz, amik nélkül lehetetlen lett volna továbblépni. – Én igazából csak ekkor kapcsolódtam be intenzívebben a 18. századi munkálatokba. Halála után az Irodalomtudományi Intézetből megkerestek bennünket, hogy következő iskolatörténeti konferenciájukra is szeretnének zenés színházi tárgyú előadást, van-e valaki, aki folytatja Kornél bácsi ezirányú kutatásait. Sajátos módon így köszönhetem neki, hogy megismerhettem az iskolai színjátszás izgalmas világát. Én azonban semmit nem tudtam erről a korszakról, ám – a mai napig nem tudom, hogy történt – mikor aznap hazamentem, az íróasztalomon pakolászva egy német nyelvű, Kornél bácsi által írt és dedikációjával ellátott különnyomtatvány akadt a kezembe, a jezsuiták és piaristák zenei életéről. Nem emlékeztem, mikor kaptam tőle, de akkor olyan volt, mintha Ő készítette volna ki számomra – és mintha ott állt volna a hátam mögött, azzal, hogy: na ezt olvasd el, és fogod tudni, merre indulj.

Így adta kezembe a kulcsot a következő húsz évem sokszínű kutatási területéhez.

---

Király Péter emlékbeszéde

Bárdos Kornél 1921–2021

Bárdos Kornéllal kéretlenül és felkéretlenül kerültem kapcsolatba. Fellelkesedve az 1976 óta kétévenként megjelent, hatalmas forrásanyagot feldolgozó városmonográfiáin (Pécs zenéje a 18. században, 1976; A tatai Esterházyak zenéje 1727–1846, 1978; Győr zenéje a 17–18. században, 1980), amelyek – úgy éreztem – nem váltottak ki szélesebb körben méltó visszhangot, arra gondoltam, érdemes lenne az akkoriban a zene és zenetörténet iránt érdeklődők folyóiratában a Muzsiká írni e könyvekről és szerzőjéről. Az elhatározást tett követte és így született meg a Muzsika 1984. februári számában megjelent, Bárdos Kornél műhelyében című interjúm.

Bárdossal a későbbi években szoros kapcsolatba kerültem. A MTA tudományos továbbképző programot indított azzal a céllal, hogy más területekről érkező fiataloknak lehetőségük legyen akadémiai kandidátus fokozat megszerzésére. Engem is felvettek és témavezetőm – majd az évek során mentorom – Bárdos Kornél lett. Noha eredetileg hangszeres szakon végeztem, de a pódiumnál jobban vonzott a történelem és a művelődéstörténet. Bárdos munkássága és módszere – mondhatni – kinyitotta a szememet. Példája lényegében meghatározta későbbi kutatómunkámat. Azt igyekeztem hasonló módon más területen folytatni, amit ő a városoknál elvégzett.

Bárdos Kornél könyvei révén bebizonyította, hogy a hazai és szomszédos országok levéltáraiban és könyvtárakban mekkora értékek rejtőzhetnek még, milyen sok feltáratlan forrásadat található még, amelyek a 19. század vége előtti magyarországi zenetörténetre vonatkozóan fontos információkat tartalmaznak és amik együttesen a korábbi zenetörténetírás által sugalmazott képet számos részében revideálják.

Bárdos kutatói módszere roppant egyszerű volt: át kell nézni a kutatási témával kapcsolatosan szóba jöhető összes levéltári forrást és könyvtári anyagot, minden lehetséges iratot kézbe kell venni és átvizsgálni. Ahogy gyakran mondta: „mindent meg kell nézni”. Az autopsziát, a személyes forráskutatást tartotta a legfontosabbnak. Viccelődve le is szólta, „levelező kutatónak” aposztrofálta Szigeti Kiliánt, merthogy Szigeti sok forrásadatát nem személyes levéltári kutatásból szerezte, hanem közvetítőkkel való levelezés révén. Bárdosnak ilyesmi nem lett volna elég, mert: „mindent meg kell nézni” és az nem bízható közvetítőkre, hiszen sokszor ott is rejtőzhet adat, ahol nem várjuk. Legyen az anyakönyv vagy éppen konyhaszámadás.

Az aprólékos, időigényes munkával Bárdosnak sikerült adatok tömkelegét feltárni és városmonográfiáiba integrálni. Összegyűjtötte a zenéléssel kapcsolatos forrásokat és átadta – óriási szolgálatot tett ezzel!

Somfai László Bárdost 1989-ben laudációjában „magántudós”-ként jellemezte, aki „szolga és úr is egyszemélyben: maga gyűjti az adatait.” Ez alapjában nagyon is igaz, hiszen a forráskutatás volt Bárdos hobbija, ez járt állandóan a fejében, szinte csakis erről mesélt – de azért ne feledjük, a kutatásban a keze alá dolgozó segítőit, Párdányi Miklósné „Ilus nénit” és Rennerné Várhidi Klárát, valamint Vavrinecz Veronikát, aki a győri kötettől fogva a Bárdos könyveinek hallatlanul értékes függelékét, a városi kottatárak sok száz tételből álló jegyzékeit elkészítette.

Bárdos valóban magántudós volt és az intézményes kereteken belül is valahogy az maradt, de egyben magányos tudós is volt. Nem személyében volt magányos, hanem abban az értelemben, hogy amit ő művelt, nem tartozott a hazai zenetörténeti kutatás fő sodrába. Alighanem jellemző a következő anekdota arról, hogy mennyire nem volt jelen a levéltári forráskutatás a gondolkodásban: egy későbbi korszakkal és egészen más témakörrel foglalkozó jeles zenetörténésszel találkoztam egyszer az Országos Széchényi Könyvtárban. Beszéltem a forráskutatás fontosságáról és ő nagy rácsodálkozva kérdezte, hogy „Van ott még kutatnivaló? Nincs már minden feltárva?” – Éppen ellenkezőleg, mondtam akkor, és megerősíthetem ma is! Bárdos bebizonyította, hogy a történészek szórványadatain túl – amelyeket Szabolcsi Bence az 1920-as évektől fogva alaposan összegyűjtött és feldolgozott – még igen sok mindent rejtenek a levéltárak.

Bárdos levéltározó módszere, a régi – egykor, a szocialista időszakban lesajnálva sokat kritizált – pozitivista történetírás vonalába tartozott, szemben az akkori korszellem által igényelt, az összefüggéseket nagyvonalúan felvázoló akár irodalmi értéket is felvonultató munkák kívánalmával. Vitathatatlanul fontosak ez utóbbiak is, csak éppen megfelelő alap – feltárt és feldolgozott források nélkül – többé-kevésbé fantáziálássá válhatnak. A régi magyar zenetörténtet illető kiruccanásokat lényegében nem is nagy légvárak építése jellemezte, hanem inkább bizonyos bátortalan óvatosság. Szabolcsi Bence 1928-ban megjelent tanulmányában a 17. század magyar főúri zenéje kapcsán ki is jelentette: „az Európából való kihullás: itt már beteljesült, valósággá lett”.¹ Bárdos ezzel szemben bármi polemizálás nélkül azt bizonyította, hogy „városaink e korban is részesei lehettek az európai művelődésnek. Többségük bázisa lehetett olyan intenzív zenélésnek, amely nem engedte, hogy kiessünk az európai vérkeringésből”.² Igaza volt!

Noha nem akart forradalmat csinálni, munkássága mégis gyökeres változást hozott, egy talán észre sem vett forradalmat... Kutatása és könyvei fordulópontot hoztak a 16–18. századi magyar zenetörténet megismerésében. Ő akarva akaratlanul rámutatott és munkájával bizonyította is – hangos manifesztumok nélkül –, hogy nem elég a korábbi történeti és művelődéstörténeti kutatás mellékeseire támaszkodnunk és megelégedni a korábbi nem is szakmabeli kutatói által elejtett adatmorzsákkal, ahogy az ezeket gondosan összegyűjtő Szabolcsi, majd az ő munkáit kiaknázó utókor tette, hanem szükséges a célirányos, minden területre kiterjedő forráskutatás.

Bárdos többször megismételt kijelentése, „városaink e korban is részesei lehettek az európai művelődésnek” más terültre is igaz. A források – megint csak az általa elsődleges fontosságúnak tartott, és időközben legalább is részben már alaposabban megismert és vizsgált levéltári források – azt bizonyították, hogy nem csak a magyarországi városok egy része kapcsolódott Európa többi részeihez, elsősorban is a szomszédos német/osztrák, sziléziai régióhoz, hanem ugyanez figyelhető meg az erdélyi fejedelmi udvarnál a 17. század közepéig, illetve a magyarországi főnemesség egy részénél is. (Azért kell azt mondani, hogy egy részénél, mert számos jeles familia zenetörténete ma sincs kutatva és feldolgozva.)

Ugyanakkor gyorsan szögezzük le: úgy a városoknál, mint az erdélyi udvarban vagy a főuraknál többnyire csak provinciális színvonalon történt a kapcsolódás. A zenészek legjobbjai a 18. század második feléig-végéig alig-alig jutottak el Magyarországra. Ez tény. Viszont akadtak a második-harmadik vonalba tartozó, jó szakmai tudású mesterek, kismesterek. Bárdos 1989-ben azt mondta: „Mostanában a kismesterekről egészen másként beszélünk, mint egykor”. Ezt Dobszay László is hangsúlyozta Magyar zenetörténetében a városi zenélet kapcsán, hogy „önálló kompozíciókkal is számolhatunk, ha nem is világjelentőségű, de gondosan megírt, korrekt, jó hangzású reneszánsz illetve kora barokk művekkel. Kiadásuk, elemzésük és újra megszólaltatásuk után tudjuk majd megítélni – s valószínűleg meglepődve elismerni – e kismesterek jelentőségét, előadói és zeneszerzői kultúrát alapozó és tápláló szerepét.” „Hogy ők [...] jórészt még csak életrajzi és várostörténeti tárgyalásokban szerepelnek, s nem megfelelő zenei jellemzéssel, az zenetörténetírásunk fogyatékossága, mely nem ismerte fel világosan, hogy egy koherens és nagyratörő hazai zenekultúrában legalább annyit számítanak e mesterek, mint egy-egy magyaros kuriózitás.”³

Az utóbbi megjegyzéssel egyezik Bárdos panasza a bevezetésben említett 1984-ban megjelent interjúban: „zenetörténet-írásunk mindig azt kereste, hogy mi a speciálisan magyar. Hihetetlenül rosszul jártunk vele.”

Miközben Bárdos nem „nagy” áttekintő összefoglaló zenetörténetet készített, hanem „csak” monográfiákba dolgozta fel egy-egy város zeneéletével kapcsolatos forrásanyagát, eközben mégiscsak általános zenetörténetet is írt. Ugyanis felfigyelt arra, hogy a városok zeneéletében strukturális különbségek voltak. Egy szabad királyi város (mint pl. Sopron vagy Pozsony) egészen másféle, a városi tanács által fenntartott, gazdag és önálló zeneélettel rendelkezett, saját alkalmazású zenészeket tartott, míg ezzel szemben földesúri függésében lévő mezővárosok zeneélete, hol több, de inkább csak kevesebb önállósággal rendelkezve nagymértékben függött a földesúr igényeitől és lehetőségeitől.

Nem maradhat szó nélkül, hogy Bárdos közléseit utóbb, már jóval halála után komoly kritika érte, merthogy az általa használt terminológia és a forrásértelmezés sokszor önkényes, pontatlan. Ez igaz. Ő a 19. század hosszan továbbélő gyakorlatát folytatta, ami a saját korában, a 20. század utolsó harmadában már anakronisztikus volt. Ez felróható neki. Ugyanakkor közlései abból a szempontból mégis csak korrektek, hogy munkái tele vannak eredeti forrásidézetekkel. Akinek pedig még mindig kétsége van, az elmehet a megadott könyvtárba vagy levéltárba és megnézheti az eredetit. Bárdos forrásait mindig megadta.

Bárdos Kornél kutatói tudását és tapasztalatait nagyvonalúan megosztotta másokkal. Kedvenc beszédtémája volt: mi hol keresendő, mindenkit szívesen beavatott a nyomkereső módszereibe, de abba is, hogyan lehet megbirkózni a sokszor nehezen olvasható régi iratokkal, hogyan lehet a részleteket összehasonlítva, azonos betűket és betűkapcsolatokat keresve lassacskán beleolvasnunk magunkat a leíró kézírásába, milyen rövidítés hogyan oldható fel. Erről állandóan mesélt, és aki odafigyelt, az anekdotázva előadott történetekből nagyon sokat tanulhatott. Fiatalabb kollégáit tanította a forrásolvasásra, segítette a „fránya” német iratok kiolvasását. Egykor kis intézeti szobájában körben ültünk, mindenki kapott egy xerox másolatot, és az olvasást egymástól átvéve folytattuk a szöveg kisilabizálását. Megvallom, számomra ez az „olvasókör” adta azt az indulást, hogy eljuthattam olyan szintre, hogy manapság itt Németországban született németek fordulnak azzal hozzám, hogy „te ezt biztosan ki tudod olvasni...”

---

¹ SZABOLCSI Bence: „A XVII. század magyar főúri zenéje (1928)”, in uő: A magyar zene évszázadai I., közr. BÓNIS Ferenc (Budapest, Zeneműkiadó Vállalat, 1959), 213.
² BÁRDOS Kornél: „Szabad király városaink és mezővárosaink zenei élete a 16–17. században”, Magyar Tudomány 7 (1990), 796.
³ DOBSZAY László: Magyar zenetörténet (Budapest, Gondolat, 19841,19982) 144., 145.

---

Szőnyiné Szerző Katalin emlékbeszéde

Bárdos Kornél (1921–1993) emlékére

Az Édesapámmal egykorú, idén 100 éve született Bárdos Kornél egyik legkedvesebb tanárom volt. Mondhatom: másodikos gimnazistaként miatta választottam a zenetörténész pályát. A József Attila Gimnázium Dísztermében éppen tudományos bevezetést tartott egy ifjúsági koncert előtt. Akkor láttam Bárdos Tanár Urat először műsorvezetőként, és olyan élvezetesen mesélt a korról, a szerzőről és az egyes művekről, hogy egyszer csak megfogalmazódott bennem: „Én is ezt szeretném felnőtt koromban csinálni!”

Német származású magyar zenetudósnak vallotta magát, aki elhárította egy alkalommal, hogy őt az 1970-es évek végén német lexikon Magyarországon alkotó német kollégának minősítse. Egész élete a magyar zenetudomány szolgálatáról szól, mondta: bátorság kellett hozzá, amikor a fokozódó német befolyás idején a két világháború között Pécs környéki német családnevét „Bárdos”-ra magyarosította. Ő magyar, mondta önérzetesen.

1940–45 között Zircen végezte a Teológiai Főiskolát: cisztercita szerzetes volt a rend 1950-es feloszlatásáig. Hatalmas tudását a II. világháború utáni években még bölcsészettudományi, zeneakadémiai tanulmányokkal egészítette ki.

Amikor a Zenetudományi Intézetben 4 évnyi korábbi tanítványi kapcsolat után 1980 táján csütörtökönként maga mellé vett, Sopron szülöttjeként épp 18. századi soproni levéltári forrásokat olvastunk. A katolikus liturgiában való tudatlanságom magyarázataként mondtam neki, hogy Kornél bácsi, én református vagyok. „Nem baj”, mondta bátorítóan, „majd megtanulod, amit nem tudsz”. Felszólított, mint időközben diplomássá vált kollégáját, hogy ő továbbra is tegezni szeretne, de ez most már csak kölcsönös lehet. „Szervusz, Kornél bácsi!” – tanította a helyes viselkedésformát.

A xeroxozott soproni gót betűs 18. századi levéltári anyagok olvasását először a gót betűs kézzel írt ABC megtanításával kezdte. Jó utóiskola volt ez az 1977-ben letett korábbi német állami nyelvvizsgám után. Elmondta saját nehézségeit, mi mindent kell tudni a dialektusban írt nyugat-dunántúli német nyelvjárások titkairól. A zöngés és zöngétlen mássalhangzók – b/p, d/t, g/k – gyakori nyelvjárásbeli felcseréléséről. Az írott lábacskák mindig kötelező megszámolásáról. A 4 „n” betűt tartalmazó „nennen” volt a kulcsszó, itt mutatta meg, hogy ha nem jön ki a 8 db lábacska a 4 „n”-hez, akkor ott bizony más szó állhat, és így tovább. Ha valami végképp olvashatatlan, félre kell tenni néhány hétre, javasolta. Azután meg kell mutatni egy szakértőnek, mondjuk Házi Jenő bácsinak, a gót betűs levéltári források soproni kutatójának. S ha még ő sem tudna a szöveg olvasásával boldogulni, mégis csak megtörténhet a csoda, és rájössz, mi is passzol értelemszerűen oda, bíztatott.

Megtanította a soproni toronymesterek és legényeik céhének szokásrendjét. Rajtam tesztelte, hogy megáll-e az elmélete, mi szerint a kutatott város jogi státusza, szabad királyi város vagy mezővárosi jellege formálta a zenei céhek kialakulását. Volt, amikor megkért, olvassam el egy épp megírt szövegét, és megható köszönettel fogadta javításaimat, amikor az esetleges német mondatszerkezetet magyar fordulatokkal váltottam ki.

Boldog volt, amikor Kosáry Domokos bevette őt a 18. századi akadémiai munkacsoportjába. Kerényi Ferenc színháztörténész lelkes beszámolójából tudom például, hogy Kornél bácsi egyik forrása nyomán tudták meg az építészettörténészek, hogy a mindenkori körmenet útvonala végre hihetően adott magyarázatot azokra a különös jelenségekre, amelyeket korábban a városok tervezésénél nem értettek: ott építettek váratlan kiszögelléseket, erkélyeket a házbelieknek, ahol a módos, rangos háztulajdonos a körmenet látványosságait szerette volna élvezni, és az utcára tekintő „páholyt” meg is tudta fizetni.

A várostörténeti monográfiák feltárásánál Kornél bácsi elmesélte, hogy milyen sokszor kapott segítséget az egyházi levéltárak munkatársaitól, akik a hivatalos nyitvatartási időn kívül egyházi szállására is kölcsön adták a soron következő levéltári kötegeket. Kivételes bizalmat kapott: csak „neki” volt szabad éjszaka is a szállásán dolgozni. „Mit gondolsz, azt a rengeteg forrást fel lehetett volna kizárólag a levéltári nyitva tartás alatt dolgozni?” – kérdezte.

Édesanyám, Szerző Aladárné Veress Ildikó 1963-as, az ELTE magyar-történelem szakán írt, Sopron város történetéről szóló szakdolgozatát nagy örömmel kölcsönvette és Sopron könyvében idézte is, melynek címe: „A nemesség beköltözése a városokba a XVI.-XVII. században különös figyelemmel Sopron szabad királyi város történetében a nemesség helyzetére”. Édesanyám hagyatékában meglepetten fedeztem fel a Kornél bácsi kezéből visszakapott példányban egy karácsonyi üdvözlőlapot épp a soproni fejezet lapjai között.

Gimnazistaként a Fővárosi 6-os számú körzeti zeneiskolában 1963-tól voltam a zenetörténet tanítványa. Legalább 4 évig jártam hozzá, többnyire csütörtökönként. Rövid ideig lyukasóráimon a kicsikhez is bejártam a szolfézs óráira. Tanúsíthatom, hogy ezeken az órákon valósággal sziporkázott a kedves ötleteivel. Mindig mesélt a gyerekeknek: madárkák voltak a hangjegyek, akik ide-oda röpdöstek a villanydrótokon, azaz az 5 vonalas szisztémán. Verbényi Éva barátnőm szíves közlése szerint „A Penta Tóni egy vásott kölyök volt, aki csúzlijával lelőtte a Fa és Ti madárkát a villanydrótról. Géza Diót Árul, Ezért Hatost Fizetnek Ciszternánál, ez volt a keresztes hangnemek mondókája. A bés hangnemek mondókája pedig ez: Feri Bőven Eszik Asztal Deszkán Gesztenyét Cézárral”. Aki egyszer ezeket memoriterként bevéste, mesélte Éva, sose jött zavarba, ha a hangnemek között el kellett igazodnia.

Középiskolás kórusában sajnos nem énekeltem, de barátnőim közül többen igen. Egyszer izgatottan mesélte egyikük, hogy Kornél bácsi annyira keresi velük a közös nyelvet, hogy valamelyik próbán helytelenített valamit, és azt találta nekik mondani: „Gyerekek, ez nagyon ciki lenne. Ne csináljuk!” S ők ezen a Kornél bácsi szájából kiszaladó komikus fordulaton annyira meghatódtak, hogy azonnal letettek a „ciki” terveikről.

Valamelyik tanévben zenetörténet óráin hónapokig az ő zongorakíséretével vettük végig a Varázsfuvolá Akkoriban vásároltam meg a zongorakivonatot, és még ma is őrzöm a ceruzával beírt szolmizációs szótagokat. Ha eltértünk a tananyagtól és szakfelügyelő közeledett, mindig volt valaki, aki ezt jelezte, és azonnal elővettük a padba rejtett hivatalos tananyagot. Amúgy egyébként igen lojális volt az adott regulákhoz, melyek között élt. – A zeneszerzők életrajzánál – Bachnál is, Mozartnál is – külön kitért a nagymestereket ért szolgálati fegyelmik kérdéseire. Tárgyilagosan elmondta, hogy ha mesterünk önkényesen meghosszabbította a szabadságát, nem jött haza időre, bizony nem várhatott a főnökeitől dicséretet.

A Bánk bán részleteit szintén tanította lemezről, amit utólag nagyon nagyra értékelek, hiszen később sem a Szakiskolában, sem a Zeneakadémián nem szánt rá sok időt a tanterv. Engem külön is megkért, hogy írjak róla dolgozatot, s figyelmembe ajánlotta Losonczi Ágnes „Két Bánk bán” című tanulmányát. Az egypéldányos kézzel írt füzetnyi munkát nagy bánatomra nem értékelte ki, de mégis csak történhetett valami a háttérben, mert azon túl a többi tanárom is, ő is a zenetudományi tanszak felé terelt…

Fogalmazási-retorikai tanácsként mindig azt tanította, hogy egy írást „buzdítás”-sal kell befejezni. Mikor már elkészült a nagy Mű, mesélte, előfordul, hogy sokszor napokat gondolkozik azon, mi is legyen a végén a méltó „buzdítás”.

Tőle tanultam, hogy sohase szabad semmi miatt elkeseredni. „Ha jól megy a sorod, sose bízd el magad, mert nem tudhatod, mikor állít megint próba elé az Úr. De ha nagyon rosszul mennek a dolgaid, bízz benne, hogy már nem tart soká: közel a szabadulás.”

Ezek az Ő szavai, és ma már látom, hogy milyen igaza volt.

---

Vavrinecz Veronika emlékbeszéde

Kornélt közelebbről az 1970-es évek közepetáján ismertem meg. Ekkoriban ugyanis nagyon gyakran eljött szerdán esténkén Béni bácsihoz. Rajeczky Benjamin – Béni bácsi – ekkor már nyugdíjban volt. De hetente három napot Pesten töltött, a Zenetudományi Intézetben. Eleinte valamelyik rendtársánál húzódott meg. Amikor barátnőm, az etnomuzikológus Tóth Margit kiment Egyiptomba, felajánlotta lakását Béni bácsinak, hogy ott szálljon meg, ha Pestre jön. Engem pedig Margit azzal bízott meg, hogy szerda esténként készítsek vacsorát Béni bácsinak. Nos, ezeken a vacsorákon Kornél igen gyakran részt vett. Amint a vacsora előkészületei mellett hallottam, részint a rendtagokról számolt be Béni bácsinak, részint pedig azokról az eseményekről, amelyek a Zenetudományi Intézetben történtek. Ekkor hallottam először arról, hogy az MTA nyomtatékos kívánságára el kell készülnie egy magyar zenetörténetet tárgyaló kiadványnak. Ennek részleteiről-problémáiról is beszéltek. Kornél akkor vetette fel, hogy foglalkozni kellene a magyar városok zenei életével-zenei múltjával.

Amikor Kornél a tatai Esterházyak zenei anyagával foglalkozott, az OSzK Zeneműtárában dolgozott, hiszen a kották jelentős része oda került be. Amikor a könyvvel már elkészült, a megjelentetés előtt kezembe adta a kották listáját, hogy szakmai megjegyzéseket tegyek. Mivel könyvtárosi szemmel – meg a RISM-munkálatokból fakadóan – a zenei incipitekre vonatkozóan is voltak megjegyzéseim, azokat meghallgatta ugyan, de már változtatni a kéziraton nem volt lehetőség, mert a nyomdába kellett adnia. Úgy gondolom, ezek a megjegyzéseim vezethettek oda, hogy a következő városnál – ami Győr volt -, engem kért fel arra, hogy a megmaradt kottaanyag listáját készítsem el. Ehhez mind a könyvtárosi tapasztalataim, mind pedig a RISM bizonyos előírásai vezettek. A kottákat ugyan Kornél is átnézte, hiszen a rajtuk található feljegyzéseket alkalmilag beépítette a szövegébe. De egyébként rám hagyta az incipites anyag elkészítését. Sajnos, akkor – még – nem voltak Magyarországon olyan külföldi kiadványok, amelyek hasonló anyagokat tartalmaztak volna, így nem állt rendelkezésemre semmiféle „példa”. Ennek következtében, hosszas töprengés után, nem közöltem le a kottákban található, különféle megjegyzéseket. Ez akkor is bántott, de Kornél sem tudott érdemi tanáccsal szolgálni. Ezért döntöttem úgy, amikor – évtizedekkel később – Csányi Tamás megkeresett azzal, hogy melyik kötetét Kornélnak lenne érdemes újból megjelentetni, hogy ez a Győr kötet legyen. Ebbe egyrészt minden, a kottákban található megjegyzést beleírtam. De kiegészítettem azokkal az – interneten található – RISM-adatokkal, amelyek a Győrött anonimként szereplő kompozícióknál szerzőt vagy szerzőket neveztek meg. Végül Kornél szövegének egyetlen részletéhez nyúltam: a oldalon azt a feltevést írta le, hogy Albrechtsberger győri tartózkodása miként lehetett. Erre vonatkozóan ugyanis semmiféle írott adatot nem talált. 1987-ben, Hamburgban jelent meg Dorothea Schröder: Die geistlichen Vokalkompositionen J. G. Albrechtsbergers c. monográfiája. Ebben közli a zeneszerző önéletrajzát, aki úgy írta, hogy a filozófiát Győrben, a jezsuitáknál hallgatta. Így érthető, ha alkalmazásár vonatkozóan semmiféle írott dokumentumot nem sikerült Győrött találni! Hiszen egyetemi hallgató volt. Ettől még zenélhetett alkalmilag egyik vagy másik győri templomban. Végül, a kották végén közöltem annak a néhány, 18. századból származó kottának adatát, amelyeket az eredeti lista elkészülte után több évtizeddel találtam (a székesegyház másik tornyában, ahol a 19/20. sz. fordulóján működött karnagy kotta-hagyatéka volt található). Ez néhány M. Haydn és Gr. J. Werner-kompozíció.

Amikor a Győr-kötet megjelent, Kornél megjegyezte: ezzel lehetősége nyílik a zenetudós kutatóknak, hogy további kutatásokat végezzenek ill. foglalkozzanak bármelyik zeneszerzővel. Ezzel a kötettel megnyílt a lehetősége a további, részletekbe menő, kutatásoknak. Hasonlóképen volt a további város-monográfiákkal is. Különösen a tematikus kotta-listák mutattak hiányosságokat. Ezekkel azonban tisztában voltunk, hiszen akkor még sok un. zenei kismesternek nem jelent meg műjegyzéke. Azonban e hiányosságokkal egyetemben fontosnak tartottuk a megjelentetést.

Az első „reagálás” kb. az 1980-as évek második felében történt. Az OSzK Zeneműtárába érkezett egy levél a Christchurch-i (Új-Zéland) egyetemről. Az ottani kutató azt írta, kezébe került Bárdos Kornél Győr-kötete. És ő az ott anonimként feltüntetett kompozíciók közül néhánynak megadta a szerzőjét: Antonio Caldara. Mint írta, Ausztráliába sokan vándoroltak ki olyanok, akik kottákat is vittek magukkal. Ezek között vannak olyan Caldara-művek, amelyeket a győri kötet mint anonim kompíció közöl. Ezekre volt szíves elhívni a figyelmünket.

Sajnos, a további köteteknél – Sopron, Eger, Székesfehérvár – már nem érkeztek ilyen szenzációsnak mondható reagálások. De a kötetek megjelenésével beigazolódott: hazai városainkban, a töröktől való felszabadulás után, nagyon hamar megindult a polgári élet, és ebben az egyházi alkalmazásban álló zenészeknek nagy szerepe volt! Ami pedig a Kornéllal való közös munkát illeti – mivel a hazai városokat számbavéve, a még sorra nem kerültek érdemi zenei múlttal nem rendelkeztek. Azok a városok pedig, amelyekben kutatni érdemes lett volna, határainkon kívül esnek. Ezeket nem lehetett a korábbi kötetekhez hasonló módon „feldolgozni” . Kornél ugyan számos kutatóutat tett, levéltárakban végzett kutatásokat és eredményeinek egy részét kisebb-rövidebb cikkekben jelentette meg. Ennél többet akkor nem lehetett tenni. Így, sajnos, a közös munkánk csupán arra a néhány hazai városra terjedt ki, amelyeknek a 17-18-19. században már volt számottevő zenei élete.