Bárdos Kornél egy szerzetes, de azt is mondhatnánk, hogy egy igazi tudós elkötelezettségével és valahogy mindig a teljességre törekedve végezte munkáját. Már első komolyabb kutatása, magyar–latin szakos egyetemi szakdolgozata is ilyen volt. Témáját Rajeczky Benjámintól, volt tanárától és rendtársától kapta, aki kezébe adta Domokos Pál Péter fotóit a gyulafehérvári Batthyány-graduálról, a magyar nyelvű gregoriánum legkorábbi dokumentumáról. A munka annyira jól sikerült, hogy az 1947 és 1949 között elkészült magyar szakdolgozatot azonnal doktori disszertációnak is elfogadták.

 

 

A bölcsészettel párhuzamosan zenei tanulmányait már 1946-ban elkezdte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Egyházzenei tanszakán. Tanárai a lehető legkiválóbbak voltak:
Bárdos Lajos (összhangzattan, magyar népzene, magyar egyházi népének),
Kodály Zoltán és Járdányi Pál (magyar népzene),
Werner Alajos (gregorián ének, magyar egyházi népének, szertartástan, közös gregorián,
gyakorlati szertartástan, egyházzenei rendeletek), Bartha Dénes (általános zenetörténet),
Szabolcsi Bence (magyar zenetörténet),
Bárdos György (szolfézs, egyházi zenetörténet),
Harmat Artúr (ellenpontan),
Forrai Miklós (kargyakorlat, énekgyakorlat,
karének, partitúraolvasás),
Nagy Olivér (transzponálás, partitúraolvasás, hangszerelés, zongora),
Lisznyay Szabó Gábor (transzponálás, partitúraolvasás),
Pécsi Sebestyén (orgona, orgona ismerettan), Gergely Ferenc (zenei rögtönzés),
Csóka Béla (magánének).

 

Az Egyházzenei Tanszak feloszlatása után 1949-ben középiskolai énektanár és karvezető szakos hallgatóként folytatta, majd 1950-ben fejezte be tanulmányait. Új tanárai között olyan egyéniségekkel találkozhatott mint Gárdonyi Zoltán (formatan, ellenpontan, együttes játék), Ádám Jenő (módszertan, énektanítás pedagógiája) és Vásárhelyi Zoltán (hangszerelés, karvezetés). A tanszakváltás ellenére sikerült egyházzenei képzését is befejeznie, mivel tovább tanulhatta az egyházzenei tantárgyakat Bárdos Lajossal (egyházzenei formatan, összhangzattan), Werner Alajossal (egyházi zenetörténet, gregorián ének, szertartástan), Pécsi Sebestyénnel (orgona) és Gergely Ferenccel (zenei rögtönzés), így az énektanári és karvezető diploma mellett egyházkarnagyi diplomáját is megszerezte. Utóbbit az Egyházmegye adta ki Esztergomban a leckekönyve alapján, amely bizonyította az egyházkarnagyi képzés lezárását.

 

 

Bár 1950–1951-ben a szerzetesrend feloszlatása és a világi pályán zeneiskolai tanárként való elhelyezkedése zaklatott időszak volt, igen hamar visszatalált a kutatáshoz, amit valószínűleg sosem hagyott abba. Az 1989-es Borgó András által rögzített, a Muzsika folyóiratban megjelent visszaemlékezésében Bárdos Kornél külön kiemelte, hogy amikor 1951–1955 között Miskolcon három nap alatt (hétfőtől szerdáig) letanította a megfelelő óraszámot, feltételezem, a szabad napokat részben kutatásra szánhatta. Erre szüksége is volt, hiszen a Zenetudományi Bizottság (ekkor még nem volt Zenetudományi Intézet) már 1953-ban megbízta egy újabb kutatási feladattal. Hallgassuk meg, hogyan emlékezik vissza Bárdos indulásának időszakára. (Itt mondanék köszönetet Király Péternek, aki átadta a Muzsiká közölt 1984-es interjújához készített beszélgetésük hanganyagát. Ennek a másfél órának szinte minden mondata hihetetlenül érdekes, teljes hosszában itt hallgatható meg)

 

 

 

A Zenetudományi Intézet 1969–1970-ben vállalta fel a Magyarország zenetörténete ötkötetes kézikönyvsorozat megírását. Rajeczky Benjámin javaslatára nem a korábbi kutatások összegzését, hanem újabb kutatások elvégzését is vállalták ezzel. Bárdos Kornél fiatal kutatóként, külsősként már az első pillanattól tagja volt a kötetek szerzőgárdájának. Az 1541 és 1686 közötti időszakot feldolgozó második kötethez nemcsak korábbi protestáns vonatkozású kutatásainak összegzésére kérte fel ekkor Szabolcsi Bence, a Zenetudományi Intézet igazgatója, hanem új kutatási témaként a városok zeneéletének feltárását is rábízták. Kérdésére, hogy miért épp őrá, Rajeczky Benjámin – korábbi középiskolai tanárának és mentorának – egyszerű válasza csupán annyi volt: mert el tudod olvasni a levéltári forrásokat. Ennél azonban nyilvánvalóan többről volt szó, bár ez sem kevés, hiszen mindmáig nagy hiány van a gótbetűs német és latin forrásokban tájékozódni képes zenetudósokból.

A városok zeneéletének feldolgozásához, ahogy maga fogalmazott, saját módszert alakított ki. Ennek lényege ugyanakkor nem volt más, mint a teljeskörű részletes feldolgozás és a források kritikai értékelése. A módszer önmagában nem különleges. A cél, a teljeskörű feldolgozás ugyanakkor annál inkább. Bárdos ugyanis ténylegesen a levéltári és kottaanyagok teljes körét igyekezett feltárni, és olyan gazdasági és egyéb levéltári forrásokból tájékozódott, melyeket a zenetörténeti kutatás korábban negligált. Akárcsak a kottatárak teljeskörű feldolgozását, amely a maga korában különösen meglepő eredménnyel járt: városaink zenei élete összhangban állt az európai gyakorlattal. Hallgassunk bele egy pillanatra ismét az interjúba, ahol a kötettel kapcsolatos módszertanáról beszél Bárdos Kornél.

 

 

 

A Magyarország zenetörténete kézikönyvsorozat második kötetéhez végzett kutatásai, a zeneélet struktúrájának feltárása és elemzése Bárdos Kornél 1986-os MTA nagydoktori munkájában talált összefoglalásra. Ennek összegzését fogalmazta meg a Magyarország zenetörténete kézikönyv oldalain, amely általa szerkesztve (ti. a szerkesztés át kellett vennie Csomasz Tóth Kálmántól) 1990-ben jelent meg. Ekkor már javában folyt a sorozat harmadik kötetének előkészítése is, amely a hosszú 18. századot dolgozza fel 1686-tól 1830-ig. Bárdos 1979-től ezt végre már nem magántudósként és középiskolai tanárként, hanem az MTA Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának tudományos főmunkatársaként végezte. Középiskolai munkáját szerette és hiányolta; ennek fonalát 1989-től, a rendi élet újraindulásától kezdve ismét felvette, és a Magyar Zenetörténeti Osztályon is rendszeresen tanította a források olvasását, az ELTE Történeti Tanszékén pedig egyetemi tanárként a városi zeneéletről adott elő. Első városmonográfiája, a Pécs zenéje a 18. században már 1976-ban megjelent az Akadémiai Kiadónál, és ezt követte gyors egymásutánban 1978-ban a Tata, 1980-ban a Győr, 1984-ben Sopron, 1987-ben Eger, majd 1993-ban a Székesfehérvár zeneéletét feldolgozó kötet.

A részletes levéltári feldolgozás számos terminológiai problémát rejtegetett ugyan, de a zenei struktúra mentén történő feldolgozás jól használható köteteket eredményezett. Ennél többet kutató nem kívánhat magának – nevezetesen, hogy ne lezáruljon, hanem folytatható legyen a munkája. A teljeskörű levéltári és kottatári feldolgozás – utóbbi Győr, Sopron, Eger és Székesfehérvár esetében Vavrinecz Veronika hatalmas teljesítménye felmutatta a 18. század zeneéletének sokszínűségét. Bárdos Kornél, akárcsak Rajeczky Benjámin Magyarország zenetörténetét és nem magyar zenetörténetet akarta megírni, ahogyan többször is elmondta: a mi a magyar– elv alapján szelektáló zenetörténetírással nem járt jól a hazai zenetudomány, zeneéletünk európaiságának felismerése volt ennek az ára. Befejezésül hallgassunk bele még egy rövid részlet erejéig az interjúba.

 

 

Kim Katalin

Bárdos Kornél 1921. november 1-én született Felsőmindszenten. A pécsi székesegyház énekiskolájának növendékeként kezdte zongoratanulmányait. 14 évesen belépett a ciszterci rendbe, a pécsi gimnáziumból a budai gimnáziumba és rendházba került, ahol zenei képzését elsősorban Rajeczky Benjamin irányította. 1940-től a zirci Teológiai Főiskola hallgatójaként kezdett érdeklődni a gregorián zene iránt. 1945-ben szentelték pappá; Pestre, a Horánszky utcai házba került. 1945–49 között magyar–latin szakot hallgatott az egyetemen. Zeneakadémiai tanulmányait 1946-tól az egyházzenei tanszakon, majd a szak megszűnése után a középiskolai énektanár- és karvezető szakon folytatta. 1951-ben középiskolai ének- és zenetanári oklevelet és egyházkarnagyi diplomát szerzett. A Batthyány-graduáléról írott egyetemi diplomamunkájával kiérdemelte az egyetemi doktori címet is.

1951-ben világi pályára kényszerült. Zeneiskolai szolfézs-zeneelmélet-zeneirodalom tanárként előbb Miskolcon, majd 1955-től Budapesten, a 6. számú körzeti zeneiskolában tanított. Itt a kórus vezetését is vállalta 1956-tól 1979-ig. 1950–1962 között a Villányi úti templom kórusát is ő irányította.

1953-tól a protestáns graduálok anyagával, majd a protestáns passiókkal foglalkozott; ez utóbbi kandidátusi disszertációjának témája lett. A hetvenes években kezdte meg a városok zeneéletére vonatkozó kutatásait, melyek eredményeit zenei városmonográfiáiban tette közzé.

1979-től a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének főmunkatársaként a Magyarország Zenetörténete III. kötetének szerkesztésére kapott megbízást, majd időközben a II. kötet munkálatait is át kellett vennie Csomasz Tóth Kálmántól. E kötet általa írt fejezeteinek eredményeiből született disszertációja, mellyel a zenetudományok doktora címet elnyerte.

Kutatói tevékenysége mellett a Zenetudományi Intézetben oklevél-olvasási kurzusaival, az Eötvös Loránd Tudományegyetem címzetes egyetemi tanáraként pedig a városi főúri zenei kultúráról tartott előadásaival újra részt vállalt a fiatalok képzésében. A 90-es években a nagyvenyimi noviciátusban is tanított, gregoriánt és zenetörténetet.

Az 1989-ben megújuló ciszterci rend tagjaként is folytathatta kutatómunkáját a Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályán, melynek 1993. november 8-án bekövetkezett haláláig vezetője volt.

 

Rennerné Várhidi Klára