Papp Ágnes: Kérlek, mesélj arról, milyen családi kapcsolat fűz Téged Kornél bácsihoz!

Geiger Péterné Erdősi Ildikó: Kori – mert mi így neveztük – minden Karácsonykor kijött hozzánk [Soroksárra, ma Budapest XXIII. kerülete]. Akkor azért volt nálunk hamarabb a karácsonyi estebéd, mert a nyolc órakor induló HÉV-vel vissza kellett, hogy menjen. Ez minden december 24-én, Szenteste így történt.

Tudtam, hogy anyámékat ő eskette, engem ő keresztelt, és én ragaszkodtam hozzá, hogy engem ő eskessen. Ez utóbbi kellemetlen volt, mert itt Soroksáron nem engedték, hogy eskessen. Így kerültünk a Tövis utcába, ahol nem az ő nevén futott az esketés, hanem az országúti ferencesektől szerepelt egy pap neve a bejegyzésekben. A fényképek alapján persze látszik, hogy ő volt az eskető. Egyik gyerekem sem templomban lett keresztelve, hanem lakáson, mert mind a négyet ő keresztelte meg úgy, hogy a budai Szent Imre plébánián vannak nyilván tartva. Mindig más lakásban [keresztelt], ott, ahol éppen laktunk. Kettőt [Pest]erzsébeten, kettőt pedig Soroksáron, a főúton [mai Grassalkovich út 172.]. Ez utóbbi a keresztanyám háza volt.

Az az esküvő ikeresküvő volt, mert az anyám és a húga egyszerre mentek férjhez. Én 1950-ben születtem.

P. Á.: Honnan származott a család? Elmondanád, hogy is alakult Kornél bácsival a rokoni kapcsolat?

E. I.: Mi – az anyám, az apám – nem vagyunk soroksáriak. Én már idézőjelben soroksári vagyok, de a nyolcadik kerületben születtem… Az anyám pilisszántói, az apám pedig pécsi. A Koriék Pécsről származtak. Anyámék 1934-ben, a nagyszüleim 1936-ban jöttek Soroksárra. Hogy minket a soroksáriak el- és befogadtak, az annak volt köszönhető, hogy a keresztanyám a Rieserné lett [Rieser Kornélné sz. Leimeter Katalin]. Azt mondták, hogy ha egy bankár elfogadja keresztgyerekének... akkor fogadtak be minket, ezt nagyon jól érzem. [Rieser Kornél az 1940-es években a Soroksár–Haraszti–Taksonyi Takarékpénztár Rt. vezérigazgatója volt.] A szüleim, mint Soroksáron kívüliek, így kerültek be a soroksári társaságba.

A pécsi Mayer család… érdekes dolog ez… hogyan lettünk mi Mayerből Erdősiek? Erről Vera nénit [dr. Flerkó Béláné dr. Bárdos Vera (1927–2011)], Kori testvérét kérdeztem meg 2011-ben, amikor utoljára jártunk lent nála Pécsett.

A Mayerek nagyon sokan, tizenvalahányan voltak testvérek. Az egész család egy kicsit bohém lehetett… a zene meg a bohémség… ezek valahogy összepasszoltak. Azt hiszem, a dédnagyapa elkártyázta a vagyont. Azután egy Erdősi nevű fiatalember elvett feleségül egy Mayer-lányt, és így adoptált a családból többet is a kisebb testvérek közül. Javarészt a fiúkat vette magához, az Erdősi Lacit, az Emil bácsit, az Erdősi Gyulát és még valakit… Így kapták ők az Erdősi nevet. A Korinak az édesanyja, a Vilma néni, meg az én nagyapám testvérek voltak. Csak ő Mayer-lány [magyarosítva Faludi lett], mi meg Erdősiek: ott történt egy szétszakítás.

A nagyapám, Erdősi Gyula orgonaépítő volt. Az ifjabb Erdősi Gyula nem folytatta a szakmát, ő volt az én apám. A Mami, az Erdősi nagyanyám is pécsi volt, jól zongorázott, és francia–német szakos tanárnő volt. Mi az Erdősi és a Nuber ágról [apai nagyanya] hoztuk a zenei vonalat. A nagyanyám Pécsett még a színházban is föllépett. De az Erdősi–Mayer ágban is igencsak jelen volt a zene. A családból többen orgonaépítők lettek: nemcsak a fiúk közül, hanem még egy lány is. Mindenkinek jó hangja volt, jól énekeltek még azok is, akik nem foglalkoztak zenével. Valamit kellett, hogy magunkkal hozzunk ebből a zeneszeretetből…

A nagyapám bohém ember volt. Azt mesélték, hogy amikor az apám megszületett, három napig eltűnt, mert gyógyszert ment vásárolni. Nagyon szerettem a nagyapámat, áldott jó ember volt, de alapjában véve, mint mondtam, igencsak bohém.

Itt él Soroksáron az unokatestvérem is, Mariann. [Geigerné Moldvai Mariann jelenleg a soroksári Nagyboldogasszony plébániatemplom kántor-orgonistája.] Mariannékat, a három gyereket a Mami nevelte szépen. Az édesanyjuk, a Muci néni dolgozott, de a nagymama ott volt a gyerekek mellett, így annyi szépet és jót kaphattak tőle. Mariann öccse [Moldvai László], aki Németországban él, szintén orgonaépítést tanult. Nem azzal foglalkozik, de zenélget ő is.

P. Á.: Volt-e, van-e kapcsolatotok a pécsi rokonsággal?

E. I.: A Koritól tudtam a család néhány tagjáról, de nem sokakról. Ismertem a Józsa nénit és az ő családját: a Kanizsai-családot, ahol többen lettek orvosok (tehát Kori bácsi unokatestvérét [Kanizsai László] és a mi másodunokatestvérünket [Kanizsai Péter]). Mindig meglátogattam őket, ha véletlenül lejutottam Pécsre. Józsa néni is a Kori édesanyjának, meg az én nagyapámnak volt a testvére. Kori bácsi anyukájára is emlékszem, kicsit duci néni volt, éppen úgy, mint Józsa néni. Kori bácsi testvérével, [Bárdos] Verával addig, míg Kori élt, nagyon keveset beszélgettünk. Férjével mindketten orvosok voltak: férje, Flerkó Béla [1924–2003] kitűnő és híres anatómus. A Béla bácsit Mutinak, Muti bácsinak neveztük. Vera néniéknek nem született gyerekük, s úgy tudom, hogy a Szentágothai-lányok voltak a keresztgyerekeik.

Az édesapám 1993 januárjában halt meg, onnantól fogva pedig Kori velünk kezdte tartani a kapcsolatot, velünk levelezett. A távolabbi családtagokkal tulajdonképpen csak nagyon kevéssé tartottuk a kapcsolatot. Olyan idők jártak azelőtt, hogy szétzilálták ezeket a kapcsolatokat. Kori viszont igyekezett egymásról kölcsönösen tudósítani a rokonokat: ő volt az, aki összefogta a rokonságot. Ilyen ember volt.

P. Á.: Mi az, amit még szívesen felidéznél személyes emlékeidből Kornél bácsival kapcsolatban?

E. I.: Amikor feloszlatták a szerzetesrendeket, úgy hallottam, hogy ő valójában itt Soroksáron bujkált. Nálunk volt este, és azután átment nagyanyámékhoz aludni, máskor pedig fordítva. Pár éven belül enyhült a helyzet, és el tudott menni tanítani.

Őrzöm Kori bácsi legutolsó levelét, amelyet 1993. október 11-én írt. Részletekbe menően érdeklődött a család legifjabb tagjai iránt, és értesített a pécsi rokonok egészségi állapotáról. Beszámolt arról, hogy négyhetes erdélyi kutatóútja (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Szeben, Brassó, Temesvár) mennyire jól sikerült. Október 25-én jártam nála utoljára. Milyen érdekes… akkor arról beszélt, hogy ha vele valami történik, el ne felejtsem, hogy őt kukullában temessék el, és hogy a Verával feltétlenül vegyem föl a kapcsolatot.

Hosszú évekre visszatekintve egy-egy emlékfoszlány maradt meg bennem, különösen az, ahogy hozzánk járt. Nagyon jóban voltunk, s ha ő jött, az ünnep volt.

(Lejegyezte: Papp Ágnes)

---

Bárd Istvánné Bódogh Katinka: Előszedtem a tizenhárom album közül a legrégebbit, amelyben a Berci bácsi [Bárdos Kornél] is benne van. (1951) Ezek a legrégebbi képek, amikor az Uhu Brigád megalakult. Az négy fiú volt, a Paál Bea édesapja, az én férjem [Bárd István], ez a Laja [Ábrahám Lajos], és volt egy Barabás Gyuri, és itt van a Berci bácsi egész fiatalon az első kirándulások egyikén.

Itt ... ez már a Kórus. Ez meg a Rajeczky Béni bácsi, nála voltak a Mátrában, a férjem emlegette. A Tomi [Paál Tamás] volt a lelke különben ennek a Kiskórusnak, a KiKónak, a Paál Bea édesapja. Meghalt két éve már. Az én férjem pedig már 16 éve.

Nem tudom, hogy hogyan kerültem be a kórusba. Nem emlékszem rá. Az 1950-es évek elején, ahogy a dátum mutatja az albumban… 1951, akkortájt. Jártunk a templomba, és valaki összeszedett minket: a Berci bácsi, vagy valaki közülük, a fiúk közül.

Ha szemben állunk a templommal, akkor a bal oldalon volt az emeleten az orgona mellett egy próbaterem. Amikor gyermekként elkezdtünk oda járni, akkor még a Sugár bácsi, Sugár Jenő, a Sugár Rezső zeneszerzőnek az édesapja orgonált ott [(1896–1959); 1924-től kántor-karnagy a Ciszterci Szent Imre-templomban]; Forrai Miklós volt a karnagy, [felesége,] Gyurkovics Mária a szólista. Rendszeresen a nagymiséken ilyen nagykórus szereplések voltak; minket egy párunkat beengedtek oda a kórusba, és lehetett hallgatni őket. Az csodálatos volt, ahogy a Forrai Miklós vezényelte azt a kórust! Ez még 1948–49-ben lehetett, mert akkor még egész kislány voltam.

Ezeknek az időknek vége szakadt, valószínűleg politikai okokból. Utána jött Berci bácsi, amikor már civilben kellett lennie, és vezette a kórust. Akkor kezdtünk mi ott, de kezdetben tulajdonképpen nem voltunk olyan sokan. Később kialakult, hogy mindig többen lettünk: mindenki hívta a barátnőjét vagy barátját, ismerősét, és egyre többen lettünk, így lett belőle a Nagykórus, és nagyon szerettük a Berci bácsit. A Berci bácsi lelke volt az egész mindenségnek.

Akkoriban már Horváth Richárd volt a templomigazgató, azt hiszem, mert előtte a Kalmár Ödön töltötte be ugyanezt a pozíciót. [K. Ö. jezsuita 1945-től 1951-ig működött plébánosként a szentimrevárosi ciszterci templomban.] Horváth Richárd adott engedélyt, hogy ott próbálhatunk fönt. [H. R. a békepapi mozgalom egyik vezetője volt az 1950-es években. 1958-ig a Szent Imre-templom plébánosa.]

(1952) Ez az első KiKós bál, illetve farsangi bál. Itt a Paál Tomi, itt az én férjem, itt én vagyok, és itt [Kőhalmi] Erzsi, aki egy oszlopos tag, nagyon jó szoprán énekes volt. Amerikában él, és ma is énekel templomi kórusban. Itt a Berci bácsi, mint szakács…

Na, hát és ez, hát ezt azóta is emlegetik. „Berci bácsi, tessék csak letérdepelni!” Ez itt van ebben a szobában. A Barcarollát énekeltük [Offenbach] Hoffmann meséiből. Az Ottó mondta [Kotányi Ottó], az egyik kórustárs, hogy akkor: „Berci bácsi, tessék szíves lenni letérdepelni!” Évekig emlegették!

Ez itt az Iván Laci, aki pszichiáter volt, már nem él. [Iván László (1933–2020) a SOTE Gerontológiai Központjának igazgatója volt.] Hát őközülük is sokan már nem élnek… sőt, egyik sem él már. A Paál Tomi is doktor[átust szerzett], meg a felesége is: egy cégnél dolgoztak, Tomi építészmérnök, Helga meg vegyészmérnök. Én azért nem igen tudtam továbbtanulni, mert kiderült, hogy templomi kórustag vagyok.

A [Csányi] Tamás édesanyjáék jóformán baráti kapcsolatban voltak a Berci bácsival. A vasárnapi ebédekre ment hozzájuk ebédelni. A Lujzi néni [Csányiné Csengő Lujza, Csányi Tamás édesanyja] ott tanított szolfézst a Váli úti iskolában, Berci bácsival kollégák voltak. Ebédelni mihozzánk nem járt, de nálunk volt minden KiKós buli. Mert édesanyámék mindig azt mondták, hogy gyertek ide, mert az a biztos, ha itt vagytok, akkor jó helyen vagytok.

Karácsonyozás, meg farsangi mulatságok a Pélyi Berciéknél is voltak. Ők ott laktak abban a házban, a Bartók Béla út 15. szám alatt, ahol azután a Berci bácsi őtőlük – orvosok voltak – leválasztott egy szobát, egy nagyon szép kis lakást vett ott magának. Ott van a Kornél bácsi emléktáblája azon a házon. [Bartók Béla út 15/A.]

Ezen a képen már a Kiskórus balatoni kirándulása látható. Minden évben mentünk Tihanyba sátorozni, fönt voltunk a keresztnél, az apátság közelében. A tóparton is volt egy tisztás, amit nem tudni, honnan ismertek a gyerekek, ott fekszik, mielőtt a komphoz érünk. Akkor úgy volt, hogy egyik oldalon a lányok sátra, másik oldalon a fiúk sátra, középen a Berci bácsi sátra. És akkor a Tomiék szervezték reggel a közös misét, Berci bácsi ott misézett a táborban.

Összetartó társaság volt. A Nagykórus nem táborozott ennyit, legföljebb kirándult. A Börzsönyben voltunk többször. De a Nagykórusról is van képem valahol, ahol együtt vagyunk kiránduláson. Karácsonykor a budai hegyekben csináltak karácsonyi ünnepséget, és ott énekeltünk. Mindig este, Szenteste előtt mentünk ki, ott karácsonyi énekeket énekeltünk. Hullott a hó sokszor, havasak voltak a fák, nem úgy, mint mostanában…

(1953/1954/1955?) Az is egy kóruskirándulás lehetett. Közben Berci bácsi Miskolcon tanított. Egyszer Berci bácsi édesanyja meghívott minket Pécsre vendégségbe.

1954-ben érettségiztem. 1957-ben esküdtünk [Bárd Istvánnal], Berci bácsi esketett minket. Az esküvőn a kórus énekelt… többek között Halmos „Minden földek, Istent dicsérjétek!” [motettáját] … nem emlékszem a karnagy nevére, aki dirigált… Azután is összejártunk, és együtt mentünk, fiatal házasok sátorozni a baráti házaspárokkal. Amikor már házasok voltunk, akkor már nem Berci bácsival mentünk, akkor már nem őrködött fölöttünk. De a Kiskórus társaság tagjai nyaraltak együtt. Az Ottó meg a Gyuri, akik nem nősültek meg, ők voltak külön egy harmadik sátorban. A Laja [Ábrahám Lajos], a kirándulások egyik főszervezője, nagy cserkész, az Erzsinek [Kőhalmi Erzsébet] lett később a férje. Lett vagy öt házasság ebből a kórusból, és senki nem vált el a másiktól, mindenki szépen élt együtt.

Helga, a Paál Tomi felesége nem volt kórustag, talán csak a Nagykórusban énekelt alkalmanként. Ő bejárt ugyanis a Patrona Hungariae Gimnáziumba az apácákhoz. A [Paál] Tomi legjobb barátja volt a Helga bátyja, a Brückner Ákos [Előd O. Cist. atya, plébános majd házfőnök a budai cisztercieknél 1976–2011-ig.]. Tomi feljárt az Ákosékhoz, Ákos volt a legidősebb testvér – öten voltak –, utána a Helga, azután három fiú, úgy emlékszem. Így lett az a házasság.

Lakásszentelésre is összejöttünk … Közülük kerültek ki, ők voltak a legjobb barátaink [t.i. a KiKó tagjai]. A kórusban éneklés, a sok közös program … a kis közösség számára nyújtotta… hát először is az összetartozást, a szeretetet, ami mai napig tart! Nem a mai napig, mert itt a vírus, de két évvel ezelőttig, amikor a [Paál] Tomi meghalt, tehát az előttevaló időkig minden november 1-je körül gyászmisét mondattunk a Berci bácsiért, összejöttünk, és itt vacsoráztunk a sarki kocsmában. Tomi tartotta össze az egész népséget, mindig üzent, írt, telefonált, hívott mindenkit.

Bárhol rendeztünk összejövetelt – háznál, valakinél: nálunk, a Pélyi Berciéknél, vagy a Kotányi Ottóéknál –, akkor mindig énekeltünk. Itt is zengett a ház. Sőt, a sarkon, a kisvengédlőben [Kornél bácsi emlékmiséje után] is voltunk 17-18-an, és még ott is énekeltünk este 9 óra körül. Mise után mentünk oda, és amikor a vendégek elmentek, együtt énekeltünk.

P. Á.: Katinka néni, emlékszel, hol próbáltatok a kórussal, és mit énekeltetek?

B. K.: A Váli úti iskolában próbáltunk azután már, amikor KiKó lettünk, mert ki lettünk tiltva a templomból [1962-től]. Igen, valahogy megszűntek a templomi próbák, és ezzel együtt az éneklés is egy időre.

A próbák helyszíne a Pamutgyári művelődési ház volt a Fehérvári úton. Oda jártunk minden szombaton énekórára, illetve találkozni, együtt énekelni. Egyszer a Rádióban is énekeltünk valami különleges alkalom adtán. Kórusverseny lehetett, nagyon jól sikerült. Hogy mikor adták le azután [a műsort a rádióban], nem tudom. Ott nem mint templomi kórus, hanem mint Kamarakórus szerepeltünk, dr. Bárdos Kornél vezényletével. Akkor már Kornél, és nem Albert.

Gregoriánt a templomban énekeltünk elég sokat, rendszeresen. Többszólamú miséket is. Mindig a fél 12-es miséken. Emlékszem a Lassus Zsoldosszerenádra… No, azt nem a templomban énekeltük! (nevetés)

(Lejegyezte: Papp Ágnes)

^* Az interjúhoz kiegészítésül kézbe vehető Bárd Istvánné Bódogh Katinka írott visszaemlékezése: „Katinka, fuss!” in Csányi Tamás et al. (szerk.): HangosKönyv (Budapest, Ciszterci Szent Imre Plébánia, 2012), 15–17.

---

Papp Ágnes: Hogyan ismerte meg Bárdos Kornélt?

Csányi Tamás: Egyéni történetem az édesanyámmal kezdődik, aki mint Csányiné Csengő Lujza ugyanabban az intézményben tanított szolfézst, mint Kornél bácsi: a XI. Kerületi Állami Zeneiskolában [1968 előtt: VI. Számú Körzeti Állami Zeneiskola], amely több telephelyen működött. Központja az akkori József Attila Gimnáziumban épületében [ma Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium] kapott helyet. Polgári vidék lévén, a Ciszterci Szent Imre-templom környékéről viszonylag sokan jártak ide. Akkoriban természetes polgári viselkedésnek számított, hogy a fiatalok legalább alapfokon tanuljanak zenét, és a zene történetében képezzék magukat. Meglehetősen erős tanári kar működött itt egy felülről kirendelt, az akkori korszak káderállományában teljesen megbízható igazgatóval, akit jó szándék vezérelt, mégis más közegből érkezett, mint [a tanárok többsége, például] Skultéty Erzsébet, Vassné Edit, György Marica, Csengő Lujza, Sasváriné Gabriella vagy Geszler György. Ők igazán összetartó társaságként dolgoztak együtt, hiszen tudták, hogy megbízhatnak egymásban. E bensőséges viszony egyik lenyomata volt Kornél bácsi megszólítása is [Berci bácsi], akit rendi nevén Albertnek hívtak.

Szüleimmel egy kis lakásban laktunk a Karinthy utca végén, ahová Édesanyám gyakorta hívta Kornél bácsit vasárnapi ebédre. Ilyenkor nálunk tartotta a napi szentmisét is – az asztalon. Én is jártam a Bartók Béla úti lakásában, és emlékszem arra a komódszerű alkalmatosságra, amit oltárnak nevezett. A gimnáziumban pedig a zenetörténet-óráit látogattam.

P. Á.: Fel tudná idézni, hogyan alakult Szentimrevárosban a kórusélet Bárdos Kornél működése idején?

Cs. T.: Bár a kórusában kisgyerekként természetszerűen nem énekelhettem, mégis jól emlékszem egy-egy kóruskarácsonyra, ahol egy kicsit tágabb kör is jelen lehetett. Még ma is zeng a fülemben néhány ének az akkoriban elhangzottak közül. Sajnos már nagyon kevesen élnek a régiek közül, akik az úgynevezett NaKóban (Nagykórus) és KiKóban (Kiskórus) részt vettek. A nagyobb kórusból ugyanis alakult egy pici kamarakórus, akikkel Kornél bácsi többet foglalkozott, és akikhez szorosabban kötődött, például kirándulások, házi összejövetelek, zsúrok alkalmával.

Templomunk akkori énekkara szintén az ő tanítványainak, kórusának alapjaira épült, akik közül többen azóta is hűségesek a liturgia szolgálatában.

P. Á.: Hogyan viszonyult egymáshoz a Bárdos Kornél vezette templomi és a zeneiskolai kórus?

Cs. T.: Az akkori helyzet javára kell írni a zeneiskolai kórus létét; a kórusmunkát a mozgalmi élet részének tekintették. Ebből kifolyólag igen sok énekkar működött: Acélhang, Cérnahang és egyéb, a szocialista ipart is leképező, szokatlan elnevezéssel. Például Kornél bácsi egy időszakban a Fehérvári úti Pamutgyárban próbált. [Pamuttextil Művelődési Ház: a mai Fehérvári út 47. szám alatt állt, volt Fővárosi Művelődési Ház; 1951-től a Pamutcolor Gyár üzemi művelődési otthona, később Szakszervezetek Kultúrotthona.] Hiszen minden üzemnek illett kiállítania „nyalka verbungját”, legalább egy fúvószenekart. A Kiskórus próbáit a művelődési ház egyik termében tartották, míg a hangversenyekre és fellépésekre a zeneiskolában került sor a szokásos ünnepélyeken és egyéb alkalmakon.

A zeneiskolai kórus a zeneiskolában próbált: a Váli utcában [a mai József Attila Gimnázium épületében] is működött egy részleg és itt is [a Szent Imre Gimnázium épületében]. A KiKó – a válogatott tíz-egynéhány főből álló kamarakórus – néhány szolgálat fejében próbálhatott a Pamutgyár kultúrházában. Egy idő után azonban a templomi kórus kényelmetlenné vált a zeneiskolának, mivel a tagok közötti átfedés révén keveredett a vallásos és a nem vallásos ideológia. Az 1950-ben alapított kórust Kornél bácsi a Villányi úti templomban 1962-ig irányíthatta, amelyet egy ifjúsági koncepciós per megindítása előtt, a kellő pillanatban mentett át az 1956-tól működő, zeneiskolai énekkarába. Ezt az együttest 1979-ig vezette.

Az 1970-es években egyre kevésbé tudta vállalni a kóruséletben való rendszeres közreműködést. Rajeczky Benjamin O. Cist. révén, aki szintén valamikor ennek a gimnáziumnak volt a tanára, már korábban újabb feladat került Kornél bácsi látóterébe: Béni bácsi ugyanis egy napon a néprajz- és népzenekutató Domokos Pál Péter fotóit tette le az asztalra, amelyeket a híres gyulafehérvári Batthyány-kódexről készített; ez a magyar nyelvű gregoriánum legkorábbi fontos dokumentuma. Ettől fogva kezdett Kornél bácsi a zenetudomány területén – később a Zenetudományi Intézetben – munkálkodni. [B. K. 1953-tól foglalkozott a protestáns graduálokkal. Az 1970-es évekre tehető a Zenetudományi Bizottság felkérése a Magyarország zenetörténete-kötetek munkálataiban való részvételre.]

A József Attila Gimnáziumban zenekar is működött: Sass József, Sass Sylvia édesapja vezette nagy lendülettel. Az énekkar tehát zenekarrá épült át; a hangszeres muzsika nem hordoz ideológiailag „helytelen” szöveget, amely megzavarhatja a diákok elméjét. Emlékszem néhány, az itteni díszteremben tartott Sass József-koncertre. A Szent Imre Ház, azaz a jelenlegi plébánia épületének alagsorában találtunk olyan dobozokat, amelyekben a József Attila Gimnázium Zenekarának kottaanyagát őrizték. E nagyon-nagyon rossz állapotban lévő anyagból meg is őriztem egy Corelli Concertót mementóként.

P. Á.: Bárdos Kornél beszélt, hangverseny-ismertetőket tartott, ugye, itt a József Attila Gimnáziumban rendezett hangversenyeken még jóval a ’70-es évek után is?

Cs. T.: Rendszeresen szerveztek annak idején a gimnázium dísztermében hangversenyeket, már csak Sass József elkötelezettsége miatt is. [A zeneiskolának évente hat bérletes koncertje volt.] Az ő távozta után, amikor az ilyen irányú zenei aktivitás csökkent, helyét a Latinovits színjátszó diákműhely [Latinovits Zoltán Diákszínpad] vette át, az év bizonyos pontjain tartott egy-egy bemutatóval és jelentős sikerrel.

Kornél bácsinak a díszteremben hangversenyek alkalmával tartott ismertetései, „felütései” ugyanabból a metódusból merítettek, mint amit a tanóráin megvalósított: nemcsak a kottát, hanem a közeget is felvázolta egy kis gondolatindító monológ erejéig. Ez talán [a gimnáziumban] hagyományként nem ereszthetett gyökeret, de a Szent Imre-templomban később tovább folytatódott – igaz, már nem vele. Az üdvözlés, a megszólítás, az érthető s rövid korrajz – szemben a hangversenytermek régi gyakorlatával, amikor a fellépő művész szó nélkül leült, és eljátszotta a darabot – fontos gesztusnak bizonyult. Manapság ez már szinte gyakorlat, akkoriban azonban az efféle „prelúdium” intézménye újdonságot jelentett. A közönség személyes megszólítása egészen más „hanghullámokat” mozdított meg.

P. Á.: Felelevenítene Kornél bácsihoz kötődő emlékeket a szentimrevárosi templomi kóruséletből?

Cs. T.: Rövidnadrágos gyermekként nincs személyes élményem. 1979-ben csatlakoztam a templom kórusához, tehát az 1962-es megszűnés körülményeiből csak azt tudom, amit az „öregdiákoktól” hallottam. Illetve azt, amit mint kolléga gyermeke átéltem.

Berci bácsi próbáihoz nemcsak a zene, hanem a kultúrtörténet, a művelődéstörténet és a lelki- vagy hitélet is hozzátartozott. A próba végén, vagyis amikor a penzumot már teljesítették a muzsikában, erre szolgált az úgynevezett „hegyi beszéd” – miként az idősebbek emlegetik. Mindig írt magának egy vázlatot – tehát nem fejből mondta –, amely által rendbe szedte, hogy az adott próbanapon mit szeretne elmondani a zenén túl, vagy a zenébe bújtatva. Például egy Salve Regina-motettában nyilvánvalóan nemcsak hangjegyek tartózkodnak; a Mária-antifóna használatának, alanyának, liturgikus helyének évszázados történetével is megismertette a jelenlévőket. Fontos részét képezte Kornél bácsi mondanivalójának maga a latin nyelv, mint közlekedőedény szerepe az egyházi zenében.

Az ’50-es, ’60-as vagy ’70-es évek elején egy egészen más, sokkal zártabb világban mindezzel felvértezni a hallgatót, egyfajta kitekintésnek, ablaknyitásnak, sajátos fénytörésnek tűnt. Nemcsak okos tanítás, hanem igaz nevelés. Úgy vélem, pedagógiai koncepciójának lényege abban ragadható meg, hogy amikor tanított, nemcsak egyetlen ösvényen ment végig, hanem igyekezett az ösvényből nyíló összes mellékágat becserkészni.

Az Ő nevének említésekor az első két gondolatom egyenrangú: a hűség nem évül el, valamint a virág átültetésének képessége. Kornél bácsi, azaz Albert atya hű maradt a ciszterci rendhez, a szerzetességhez és a papsághoz minden áldott nap. A másik pedig, amely a pedagógia, a lélektan és a szakmai minőség triója: tovább plántálni a növényt, hogy az virágba boruljon. Bár én akkor sokkal kisebb voltam, mintsem ezt felfoghassam, de az, hogy ez ilyen módon foglalkoztat még ma is, ez – többek között – az Ő hagyatéka. Hálás vagyok, hogy mindennek részese lehettem.

(Lejegyezte: Kaskötő Marietta)

---

Az 1966-67-es tanév elején zongoratanárom, látva zenei érdeklődésemet, azt ajánlotta, hogy a szolfézstanulás mellett járjak zeneirodalomra is. Az I. kerületben laktunk, nem nagyon volt ínyemre, hogy hetente a XI. kerületbe, a Váli úti iskolába, majd később a József Attila (ma Budai Ciszterci Szent Imre) Gimnáziumba járjak át, de nem mertem nemet mondani. A zeneirodalom-órákat Bárdos Kornél tartotta, és az ő személyével kapcsolatosan mindenféle legendák, titkok keringtek. A „bennfentesek” szerint ciszterci szerzetes, pap; egyesek azt is tudni vélték, hogy a rendi neve Albert, és ezért néhányan Berci bácsinak hívták. Voltak, akik azt suttogták, hogy az ötvenes években a Szent Imre-templomban egy keresztény ifjúsági kórust vezetett, amelyet a pártállam nem nézett jó szemmel, és ezért a hatvanas évek elején hirtelen és kényszerűen abbamaradt a működése. Csodával határos, hogy tagjai megúszták a börtönt. Nem volt idegen számomra ez a dolog, hiszen a mi családunkban is történt hasonló: Keresztapám – akit papként ’56-ban halálra ítéltek, majd életfogytiglanra „enyhítették” az ítéletet – nem sokkal azelőtt szabadult az 1963-as amnesztia idején. Legálisan ő sem misézhetett, polgári foglalkozást kellett választania. Éppen ezért számomra Berci bácsi mindjárt nagyon szimpatikussá vált. A zeneirodalom-órák nagyon élményszerűek voltak, így aztán éveken keresztül tanultam nála, majd később a zeneiskolai Kiskórusban is énekeltem.

Berci bácsi nem volt szigorú tanár. Inkább engedékeny, de aki oda járt, általában nem is akart visszaélni ezzel az engedékenységgel. Az ő órái nem szokványos tanórák voltak. Minden félévben kaptunk egy rövid összefoglalót az aktuálisan tanult zenetörténeti korról és a zeneszerzőkről. Gondosan összeállított, nagyon tömör tudásanyag volt ez, ami egy nem zenész pályára készülő, ezerfelé érdeklődő tizenéves figyelmét is le tudta kötni, és egy életre megmaradt belőle a lényeg. Zeneakadémiai éveimben sokszor rácsodálkoztam, hogy milyen élénken emlékszem ezekre a féléves összefoglalókra, és még a felsőfokú tanulmányaim során is tudtam rá támaszkodni. Az órákon, bár az ember azt gondolná, hogy a zeneirodalom elméleti tantárgy, mégis a zenehallgatás mellett nagyon sokat énekeltünk. Életem első zongorakivonatát – Berci bácsi tanácsára – ekkor szereztem be: Mozart Varázsfuvolájából az összes lényeges részletet végigénekeltük. Azután otthon próbáltam lejátszani a kíséreteket, és hozzáénekelni az áriát. Kb. 13-14 évesen szereztünk így készséget olyasmire, amire a későbbi zeneakadémiai tanulmányok esetében állandóan szükség volt. Az órákon gyakran partitúrával hallgattuk a műveket; Berci bácsi elmagyarázta, hogyan lehet eligazodni a sok hangszer partitúrasorai között. A tananyag sosem „szárazan” került elénk, hanem sok érdekes történettel a szerzőkről, a korról. Mindezekkel fölkeltette az érdeklődésünket, motivált arra, hogy mi is utánanézzünk a dolgoknak. Akkoriban nem volt Youtube, vagy CD, még a bakelit lemez is elég drága volt. De ő mindig felhívta a figyelmünket, ha a rádióban elcsíphető volt olyan zene, amiről éppen tanultunk. Emlékszem: ülök otthon a rádió előtt, kezemben az órán leírt jegyzet az Egy kiállítás képei tételeiről, próbálom beazonosítani őket, és amikor megszólal a Kijevi nagykapu, érzem, mennybe megyek ettől a csodálatos zenétől. Mai napig eszembe jut Bartók Kékszakállúját hallgatva az, ahogyan Berci bácsi az emberi összefüggéseket magyarázta: a férfi lelkét és azt az utolsó, hetedik ajtót, amelyet erőszakkal sosem szabad kinyitni…

Különleges óra volt – felejthetetlen emlék –, amikor csöndben fogadott bennünket, majd amikor a csoportlétszám már teljes volt, így szólt: „Ma Kodály Zoltán meghalt. Most nem tanulunk újat, hanem az ő tiszteletére énekelni fogunk.” Leült a zongorához, és végigénekeltünk mindent, amit csak tudtunk: a szolfézs példatárból, egyéb, a tanulmányainkhoz kapcsolódó kottákból, fejből népdalokat és minden egyebet. Sokáig énekeltünk, azután, amikor kifogytunk a dalból, azt mondta, hogy menjünk haza, és sose felejtsük el ezt a napot.

Ahogy teltek az évek, a zeneirodalom-órákra már nem jártam, de a zeneiskolai kórusába meghívott énekelni. Nagy megtiszteltetésnek éltem meg. Mind a mai napig érzem a saját kórusvezetői munkámban az ő hatását. Rendkívül nyitott volt a repertoár tekintetében. A madrigálok és egyéb hagyományos kórusművek mellett az újdonságokat is megmutatta, Bárdos Lajos viszonylag friss műveit, de kortárs magyar szerzőket is. Ezeken a próbákon nem csak kórusműveket tanultunk, hanem nevelt bennünket, egyengette az útjainkat: lelki vezetőnk volt. A kóruspróba szünete után a második rész mindig azzal indult, hogy valamit fölolvasott: szépet vagy megfontolandót, verset vagy prózát, vagy adott esetben esetleg saját írását is, olyat, amit fontosnak vélt, hogy gondolkodjunk és épüljünk rajta. (Mai napig én is olvasok a kóruspróbán.) Sosem lépte át a határt – hiszen a szocializmus, a pártállam rendszerében éltünk. Nem beszélt vallásról, Istenről, de ezek a „tanítások” valahol a „prédikáció” szerepét töltötték be a kóruspróba „liturgiájában”. Itt tanultam meg, hogy a zenetanítás minden egyes pillanatában nemcsak ismeretet adunk át, hanem embereket nevelünk, jobbítunk, lelküket gazdagítjuk a zene által.

A tudományos munkásságáról nem sokat tudtunk akkoriban, szerényen nem beszélt róla. 1978-ban kaptam diplomát a Zeneakadémián. Első munkahelyem a XI. kerületi Zeneiskola volt, akkor még ő is ott tanított, de a következő évtől a Zenetudományi Intézetben kezdett dolgozni. Számomra akkor derült ki, hogy az ő egyházzenei kutatásai milyen jelentősek. Természetesen a munkám során forgattam én is a könyveit Pécs zenéjéről, a tatai Esterházyakról, vagy Sopron, Székesfehérvár, Eger zenei életéről: ezek mind hihetetlen precizitásról, tudományos igényességről tanúskodtak, és ugyanakkor lebilincselően olvasmányosak is voltak.

Nem tudom már az évszámot, de a kilencvenes évek elején, nem sokkal halála előtt volt egy találkozó a régiekkel, akik a zeneiskolai kórusban (KiKó = Kiskórus) énekeltünk. Akkor láttam őt utoljára. Bárdos Kornél sokunknak példa volt; tudása, tanári magatartása, embersége örök emlék marad.

 

^* Dr. Mindszenty Zsuzsánna, az ELTE Zenei Tanszék nyugalmazott docense, karnagy.