|
A Zenetudományi Intézet vezetése az újabb átszervezéssel kapcsolatban teljes mértékben egyetért az MTA Zenetudományi Bizottság ez ügyben kiadott állásfoglalásával: A magyar zenetudományi kutatás intézményes kezdetei, Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő és nemzetközi jelentőségű népzene-rendszerezői tevékenysége révén, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődnek. A Magyar Tudományos Akadémia alapította azt a két műhelyt – a Népzenekutató Csoportot és a Bartók Archívumot –, amelyből később az MTA Zenetudományi Intézete létrejött. A jelenleg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetében őrzött és gondozott, a nemzeti kulturális örökség részét képező nagy zenei gyűjtemények – a Bartók Archívum, a Népzenei és Néptánc Archívum, a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és a Zenetörténeti Múzeum – a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában állnak, és ezeknek a kivételes értékű gyűjteményeknek méltó őrzőhelye a szintén MTA tulajdonú Erdődy-Hatvany palota. A Zenetudományi Intézetnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez való csatolása minden ésszerű elgondolásnak ellentmond, és semmiféle történeti vagy praktikus érv nem szól mellette. Az MTA Zenetudományi Bizottsága üdvözli az MTA Elnöksége 2025. június 24-i állásfoglalását, amely szerint az MTA a megfelelő működési költségek és bérek biztosítása esetén kész átvenni a HUN-REN-ről leválasztott négy kutatóközpontot, a hazai nemzeti kutatások letéteményeseit: ezen intézmények, köztük a Zenetudományi Intézet finanszírozásának azonnali rendezése és hosszútávú biztosítása, a nyugodt munkakörülmények megteremtése nemcsak a magyar tudományosság, de a nemzet érdeke. A Zenetudományi Intézet gyűjteményeinek működtetését, kutatási eredményeinek a nemzeti kultúrába való szerves beépülését és kiemelkedő nemzetközi elismertségének fenntartását csak a Magyar Tudományos Akadémia biztosíthatja.
|
Rajeczky Benjamin
(Eger, 1901. november 11. ‒ Pásztó, 1989. július 1.)
zenetörténész és népzenekutató, a zenetudomány doktora (1985).
1917-ben lépett be a ciszterci szerzetesrendbe, 1920‒26 között teológiát tanult és zenetörténetet hallgatott az innsbrucki egyetemen (teológiai doktorátus: 1925). Ugyanitt a teológusok nemzetközi bentlakásának (Canisianum) énekvezetője volt. 1932‒35 Kodály Zoltán zeneszerzés tanítványaként tanult tovább a budapesti Zeneakadémián. Pályáját középiskolai énektanárként kezdte (1926, Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium), s csatlakozott a reformhoz, amelyet Kodály a zenei nevelés terén kezdeményezett. Aktivitásáról, elkötelezettségéről tankönyvek (Énekes Ábécé, Kis zenetörténet), újságcikkek (Énekszó, Magyar Kórus) és a korabeli kórusmozgalom egyéb dokumentumai tanúskodnak.
A II. világháború után a népzenei gyűjtemény rendezését kapta feladatul a Néprajzi Múzeumban (1946‒60), így közreműködött Lajtha László gyűjtéseinek lejegyzésében, és bekapcsolódott a népdalgyűjtésekbe, a Magyar Népzene Tára előkészítésébe. Utóbbi V. kötetének (Siratók) szerkesztésére került a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjához helyettes igazgatói megbízással 1960-ban. Kodály halála után megbízott igazgatóként vezette a népzenei csoportot (1967‒70). Nevéhez fűződnek többek között a hazai csángó gyűjtések (Domokos Pál Péterrel), valamint a magyar népzenei hagyományokat bemutató hanglemez-összeállítások (Hungarian Folk Music; Magyar Népzene I‒III.). Más külföldi meghívások mellett az International Folk Music Council (ma: ICTM) konferenciáinak rendszeres előadója, vezetőségi tagja (1965‒80) és a népzene történeti forrásait kutató munkacsoport (Study Group on Historical Sources of Traditional Music, 1968) megalapítója volt. A történeti korokba datálható népzenei adatok első jelentős magyar áttekintése az ő bevezetőjével, Dobszay László és Szendrei Janka szerkesztésében jelent meg két kötetben (XVI‒XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben).
A nyugdíjazása (1971) utáni bő évtizedre esett a Magyarország zenetörténete I. Középkor kötetének szerkesztése a Zenetudományi Intézet Dallamtörténeti Osztályának keretén belül, Dobszay L. és Szendrei J. közreműködésével. A középkori magyarországi zenekultúráról és gregoriánumról készített új összefoglalások mögött Rajeczkynek a liturgikus dallamok és a többszólamú emlékek körében végzett több évtizedes munkássága állt. Kutatásait a forráshelyzet és ismeretek szegényességének felismerésén kívül Kodály és Walter Wiora tudományos szemlélete inspirálta. Forrásfeltáró és dallamközlő kötetei (Melodiarium Hungariae Medii Aevi I. Hymni et Sequentiae), melyekben javaslatot tett a gregorián műfajok énekkészletének zenei rendszerű közlésére, az egyetemes összehasonlító dallamtörténet mérföldkövének tekinthetők. Tapasztalatai alapján később dallamok ezreinek elemzésével és rendezésével készítette elő a magyarországi kódexek antifónaanyagának ‒ csak jóval halála után megvalósult ‒ összkiadását (Monumenta Monodica Medii Aevi V.). Egyúttal a zenei ismeretterjesztésben is elévülhetetlen érdemeket szerzett (pl. a Dobszay és Szendrei vezette Schola Hungarica Magyar Gregoriánum c. hanglemezsorozatának gondozásával; Mi a gregorián? c. könyvével). 1980-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi tanszakán oktatott.
1963-tól haláláig tagja volt a MTA idegennyelvű zenetudományi folyóirata, a Studia Musicologica szerkesztőbizottságának. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki.
