|
A magyar zenetudományi kutatás intézményes kezdetei, Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő és nemzetközi jelentőségű népzene-rendszerezői tevékenysége révén, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődnek. A Magyar Tudományos Akadémia alapította azt a két műhelyt – a Népzenekutató Csoportot és a Bartók Archívumot –, amelyből később az MTA Zenetudományi Intézete létrejött. A jelenleg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetében őrzött és gondozott, a nemzeti kulturális örökség részét képező nagy zenei gyűjtemények – a Bartók Archívum, a Népzenei és Néptánc Archívum, a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és a Zenetörténeti Múzeum – a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában állnak, és ezeknek a kivételes értékű gyűjteményeknek méltó őrzőhelye a szintén MTA tulajdonú Erdődy-Hatvany palota. A Zenetudományi Intézetnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez való csatolása minden ésszerű elgondolásnak ellentmond, és semmiféle történeti vagy praktikus érv nem szól mellette. Az MTA Zenetudományi Bizottsága üdvözli az MTA Elnöksége 2025. június 24-i állásfoglalását, amely szerint az MTA a megfelelő működési költségek és bérek biztosítása esetén kész átvenni a HUN-REN-ről leválasztott négy kutatóközpontot, a hazai nemzeti kutatások letéteményeseit: ezen intézmények, köztük a Zenetudományi Intézet finanszírozásának azonnali rendezése és hosszútávú biztosítása, a nyugodt munkakörülmények megteremtése nemcsak a magyar tudományosság, de a nemzet érdeke. A Zenetudományi Intézet gyűjteményeinek működtetését, kutatási eredményeinek a nemzeti kultúrába való szerves beépülését és kiemelkedő nemzetközi elismertségének fenntartását csak a Magyar Tudományos Akadémia biztosíthatja. |
A Musicologica Olomucensia 2023-ban kiadott két számában a Magyar Zenetörténeti Osztály munkatársainak publikációi is helyet kaptak. A Palacký Egyetem 1993-ban alapított – korábban Acta Universitatis Palackianae Olomucensis címen megjelenő – periodikájának fókuszában a cseh zenetörténet sajátos aspektusai valamint nemzetközi zenetudományi (zeneelméleti, zenetörténeti és zenei analízisre épülő) eredmények állnak. Jelen két folyóiratszám a HUN-REN BTK ZTI Magyar Zenetörténeti Osztály, a Jagelló Egyetem, a Szlovák Tudományos Akadémia és Palacký Egyetem zenetörténészeinek kutatásaira, és a Towards a common regional history of our nation building strategies. Traveling directors, musicians című közös Visegrad Grants projekt budapesti nemzetközi konferenciája anyagára épül (a konferencia weboldala itt érhető el: https://zti.hu/files/mzt/v4_conference/).
A színház- és előadótörténeti tematikájú számban „A National Opera Abroad – Ferenc Erkel’s Opera Hunyadi László Performed Outside of Hungary” címmel megjelent tanulmányában Kim Katalin Erkel Hunyadi László-operájának külföldi előadási lehetőségeivel foglalkozik. Az 1998-ban induló Erkel-operák kritikai összekiadásával kapcsolatos, jelenleg is zajló forráskutatások eredményeként, immár a fennmaradt autográf és előadói példányokat (köztük a Havi-Szabó Társaság Aradon fennmaradt kottáinak bejegyzéseit) is figyelembe véve láttatja a szerző a Nemzeti Színház zenei igazgatójának ezirányú lehetőségeit, szándékait. Liszt Ferenc korábbi kutatásokból ismert, támogató lépései mellett az 1840-es-1860-as évek sajtó- és levélirodalma is új perspektívát nyit arra vonatkozóan, hogy a Hunyadi László Havi-Szabó Társaság európai turnéállomásain illetve bécsi és párizsi körökben elhangzott részleteihez milyen fogadtatás és ebből adódóan milyen remények fűződtek. A tanulmány egyben Erkel korábban passzívként jellemzett személyiségét más megvilágításba helyezi azzal, hogy a külföldi sikerek által ösztönzött, a műve némely részeinek átdolgozására hajlandó zeneszerző arcélét is láttatni engedi.
A nemzeti identitás fogalmát egy többnemzetiségű város – Sopron – dalárdájának példáján keresztül járja körbe Gusztin Rudolf „The Question of National Identity in the Multiethnical Sopron Through the Activity of the Dalfüzér/Liederkranz (1847–1867)” című tanulmánya. A nemzetközi példákra épülő, spontán szerveződő helyi Dalfüzér „választásait” a földrajzi, társadalmi okokra is visszavezethető és „eszközként” használt nyelv valamint a nemzetiségi önazonosságot is érintő repertoárépítés vizsgálatával elemzi. Az 1847–1867 közötti, többszörösen is terhelt történelmi időszak fordulatait ismerve különleges fénytörést kap ez az áttekintés, amelynek közéleti-ízlésbeli hátterét a korabeli sajtó példáin keresztül is jellemzi a szerző.
Ugyancsak korabeli sajtógyűjtésre és annak néhol enigmatikus elemeit is beemelő recepció- és műfajtörténeti témában olvasható Vizinger Zsolt tanulmánya („The Inter-nationality of Late Nineteenth-Century Budapest Quartets and Their not Entirely Prejudice-free Reception in the Press”). A szerző a Krančević és Hubay-Popper kvartettek bemutatása mellett arra az izgalmas kérdésre is ráirányítja a figyelmet, hogy a frissen alakult hazai vonósnégyeseit milyen szempontrendszer alapján ítélte meg a korabeli magyarnyelvű sajtó. E kritikatörténeti szempontból is érdekes sajtóelemzésben a bécsi Hellmesberger és a firenzei Becker Kvartett előadásait jellemző beszámolók kettős kategorizálása és az abból mintaként átemelt, magyarországi művészekre szintén alkalmazott előadásmód-archetípusok is megismerhetők.
A mikrohistóriai szempontok zenetörténeti jelentőségét bizonyítja Békéssy Lili Veronika tanulmánya (The Pest-Ofner Localblatt und Landbote as Source of Music History: Guest Performers in Context of Pest-Buda, 1857). A korabeli sajtó szisztematikusan áttekintett rövidhíreiből és hirdetéseiből Pest-Buda zenei mindennapjainak különleges kapcsolati hálózata rajzolódik ki, amelyen a fővárosba látogató társulatok, vendégművészek és fellépőhelyek mellett a sokszínű repertoár is rekonstruálható. Az 1857. év zenei hétköznapjainak eddig feltáratlan térképét a napi- és hetilapok – különösen a Pesth-Ofner Localblatt und Landbote – valamint a pesti Nemzeti Színház fennmaradt archív anyagai és a Német Színház zsebkönyveinek felhasználásával összegzi a szerző.
Tóth Emese
A tanulmánykötetek online-elérhetőségei:
