|
A magyar zenetudományi kutatás intézményes kezdetei, Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő és nemzetközi jelentőségű népzene-rendszerezői tevékenysége révén, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődnek. A Magyar Tudományos Akadémia alapította azt a két műhelyt – a Népzenekutató Csoportot és a Bartók Archívumot –, amelyből később az MTA Zenetudományi Intézete létrejött. A jelenleg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetében őrzött és gondozott, a nemzeti kulturális örökség részét képező nagy zenei gyűjtemények – a Bartók Archívum, a Népzenei és Néptánc Archívum, a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és a Zenetörténeti Múzeum – a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában állnak, és ezeknek a kivételes értékű gyűjteményeknek méltó őrzőhelye a szintén MTA tulajdonú Erdődy-Hatvany palota. A Zenetudományi Intézetnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez való csatolása minden ésszerű elgondolásnak ellentmond, és semmiféle történeti vagy praktikus érv nem szól mellette. Az MTA Zenetudományi Bizottsága üdvözli az MTA Elnöksége 2025. június 24-i állásfoglalását, amely szerint az MTA a megfelelő működési költségek és bérek biztosítása esetén kész átvenni a HUN-REN-ről leválasztott négy kutatóközpontot, a hazai nemzeti kutatások letéteményeseit: ezen intézmények, köztük a Zenetudományi Intézet finanszírozásának azonnali rendezése és hosszútávú biztosítása, a nyugodt munkakörülmények megteremtése nemcsak a magyar tudományosság, de a nemzet érdeke. A Zenetudományi Intézet gyűjteményeinek működtetését, kutatási eredményeinek a nemzeti kultúrába való szerves beépülését és kiemelkedő nemzetközi elismertségének fenntartását csak a Magyar Tudományos Akadémia biztosíthatja. |
Digitális forrásgyűjtemény
Az osztályon 1997-ben nyílt először komoly lehetőség a digitalizálás bevonására a forráskutatásba. A digitalizálás elkezdése az osztály közös elgondolása volt, megszervezése, módszereinek kidolgozása Kiss Gábor nevéhez fűződik, aki a mai napig irányítója a digitalizáló munkacsoport munkájának, s felügyelője a digitális forrásgyűjteménynek.
A digitalizálás módszerei és gyakorlata abban az időben még nem voltak általánosan elterjedtek. A hármas cél: a kulturális örökség megőrzése, kutatásának megkönnyítése és a szélesebb nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétele világos volt, a hozzá vezető út azonban korántsem. Az egyik lehetőség kétségtelenül a források közvetlen digitális fényképezése. Ez azonban rendkívül költséges, nagymértékben függ a könyvtárak beleegyezésétől, továbbá beláthatatlan mennyiségű utazás megszervezését igényli, tekintve, hogy a középkori Magyarország fennmaradt forrásainak tekintélyes része ma az országhatáron kívül található. Kézenfekvőnek látszott tehát adottságnak tekinteni az osztály gazdag mikrofilmgyűjteményét és a digitalizálást erre építeni.
A másik döntő kérdés az volt, hogy a munkát külső megbízás formájában végeztessük-e el, vagy az intézet keretein belül próbáljunk meg filmdigitalizálásra alkalmas műhelyet kiépíteni. Végül az utóbbi mellett döntöttünk, s néhány éven belül megtörtént a műhely infrastruktúrájának kiépítése, illetve a digitalizálás módszereinek kidolgozása.
A mikrofilmek használata a megőrzés szempontjából kompromisszum, azonban számos gyakorlati előnnyel járt: egyfelől a digitalizálás egyetlen helyszínen nagyobb ütemben történhetett, másfelől az említett, kutatási célból összeválogatott anyag használatának megkönnyítése a digitalizálás révén óriási haszonnal kecsegtetett.
A nem mellékes előnyök közé tartozik a digitális technika flexibilis jellege, s a digitalizált kép sokoldalú felhasználási lehetősége. Az igen változó színvonalon készült fényképek minősége utólag javítható, a kutatás számára fontos részletek könnyen kiemelhetők, a fizikailag sérült, illetve töredékesen fennmaradt anyagok virtuálisan restaurálhatók stb. Ugyanakkor a digitális képek felmérhetetlenül megkönnyíthetik és felgyorsíthatják a tudományos (illetve akár más célú) publikációk, nyomtatványok elkészítését.
A több mint 900 tételből álló forrásgyűjteménynek ma már mintegy 70%-a digitálisan is a kutatók rendelkezésére áll. Fizikai értelemben a digitális archívumot a források gondosan adatolt CD-ken tárolt digitális másolatai képviselik. Minden forrásnak őrizzük eredeti digitális másolatát, archivális formáját, s ugyanakkor egy használatra alkalmassá tett, részben szerkesztett, ún. uzuális változatát is. Ez utóbbiak a gyűjtemény látható részének alapegységei, amelyek jól áttekinthető formában, részletes információkkal ellátva tartalmazzák – a források terjedelmétől függően – egy-két, illetve több forrás képanyagát.
Meghatározó lépést jelentett, amikor a már jelentős számú és egyre gyarapodó forrást egyetlen központilag elérhető számítógépen helyeztük el, korlátok nélkül lehetővé téve azok egyidejű kutatását. Fontos megjegyezni, hogy amit akár CD-n, akár számítógépes hálózaton keresztül a kutató „kézhez kap”, az nem egyszerűen egy adott fizikai objektum mechanikusan elkészített digitális másolata (legyen az a fizikai objektum a forrás maga vagy az arról készült mikrofilm), hanem egy ellenőrzött, kutatói szemmel értelmezett és gondozott forrás. Olyan „hitelesített” forrásanyag, amely minősége, diszpozíciója, számozása, adatolása tekintetében maximálisan igyekszik kiszolgálni a kutatói igényeket. Ez a fajta, mondhatjuk kutatás-előkészítő munka a digitális módszerek révén vált lehetségessé. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a digitalizálással a kutatás megszervezésének, az előadások, publicisztikák létrehozásának logisztikájában korábban elképzelhetetlen változás ment végbe.
E hatalmas mennyiségű digitális képkollekció azonban holt anyag, ha nem kapcsolódnak hozzá megfelelő nyilvántartási rendszerek, amelyek a használatát megkönnyítik. Már a mikrofilmgyűjtemény esetében is felmerült a gondolat, hogy annak tartalmát ne csak a hagyományos leltárkönyv rögzítse, hanem egy korszerűbb elektronikus nyilvántartás is, amely megkönnyíti az anyagban való tájékozódást, ugyanakkor olyan információkat is tartalmaz, amelyek kiindulópontul szolgálnak a kutató számára. Részletességét tekintve a mikrofilmgyűjtemény és az arra épülő digitális gyűjtemény nyilvántartása több, mint egy alapinformációkat szabványosított formában közlő „könyvtári” nyilvántartás Nemcsak a forrás azonosításához legszükségesebb adatokat tartalmazza (lelőhely, jelzet, könyvtípus), hanem a notáció tipológiai azonosítását, a proveniencia meghatározását, s egyéb kutatói információkat. Ezek az információk kiegészülnek a digitális változat jellemzőire utaló adatokkal (színes vagy fekete-fehér, felbontás, terjedelem, képek mennyisége stb.), illetve egy-egy mintaoldallal.
A digitalizálás perspektíváihoz tartozik a források képanyagának és tartalmi indexének összekapcsolása. A tartalmi index (elkülöníthető szövegi és dallami egységek – tételek listája) egyfelől segédeszköz, amely megkönnyítheti a forrásban való tájékozódást, másfelől történetileg a digitalizálástól független kutatási módszer. Gyakori alkalmazását részben nyilván a forrásokhoz való hozzáférés nehézkessége kényszerítette ki, azonban akkor is szükség van rá, ha az utóbbi téren a digitalizálásnak köszönhetően jelentős változás következett be. A szabványosított formában készített tartalmi indexek mintegy esszenciális formában rögzítik a kódexek liturgikus tartalmát, s teszik őket könnyen összehasonlíthatóvá anélkül, hogy a nagyon különböző és sokféle információt tartalmazó kódexekben tájékozódnunk kellene. A digitális gyűjtemény az indexek és a digitális képek összekapcsolásával válik teljessé, amelyek jól kiegészítik egymást: az előbbiek könnyítik az eligazodást, utóbbiak révén viszont azonnal ellenőrizhető a kódex értelmezését is magában foglaló tartalmi index. A tartalmi indexek készítéséhez tudományos projektek is kapcsolódnak, a zsolozsma területén lásd a CAO-ECE, a mise területén a Gradualia programot.
