A BTK Zenetudományi Intézet székháza 2022. november 1. és 2023. március 31. között technikai okok miatt zárva tart. Az Intézet munkatársai csak emailen érhetők el. Kérjük szíves megértésüket!

 

A zárás csak az Intézetre vonatkozik, a Zenetörténeti Múzeum továbbra is nyitva tart, hétfő kivételével naponta 10–16 óra között!

Kezdetek, kísérletekA 19. század végeA századelőA két világháború közöttA második világháború utánVálogatott bibliográfia

 

Kezdetek, kísérletek

Az operett műfaj kezdetei Magyarországon, akárcsak Bécsben és Londonban, Jacques Offenbach (1819–1880) műveinek megjelenéséhez kapcsolódnak. A francia muzsikus néhány szereplős egyfelvonásosait és egész estét betöltő opéra-bouffe-jait osztrák vendégjátékok révén ismerhette meg először a magyar közönség: a bécsi Carl-Theater társulata 1859 nyarán a Hochzeit bei Laternenscheint mutatta be elsőként a budai Nyári Színkörben, amely a fővárosban ekkor még többségben lévő német ajkú közönség szórakoztatását szolgálta. Havi Mihály (1810–1864) kolozsvári társulata még ugyanezen év őszén magyarul is bemutatta a darabot, Eljegyzés lámpafénynél címmel, előbb Brassóban, majd az év végén Kolozsvárott. Az új szórakoztató zenés műfaj népszerűségét jelzi, hogy Offenbach Théâtre des Bouffes-Parisiens-jének együttese 1861 júliusában a pesti Nemzeti Színházban vendégeskedett, francia nyelvű előadásokkal. A francia operettekkel szinte egy időben jelentek meg Magyarországon az első bécsi szerzők: a dalmát Suppé (1819–1895) és a horvát Zayc (1832–1914) hasonló művei is.
A fővárosi magyar nyelvű operettelőadások színhelye 1860 és 1864 között részint a pesti Nemzeti Színház volt, ahol Szerdahelyi Kálmán (1829–1872) fordítóként, rendezőként és énekes színészként is jelentős szerepet játszott. Az első, kifejezetten a szórakoztató műfajoknak szentelt magyar nyelvű színház Molnár György (1830–1891) párizsi mintákat követő, rövid életű budai Népszínháza volt (1861–1864; 1867–1870). Buda és Pest mellett ekkor még a vidéki nagyvárosok – Kolozsvár mellett mindenekelőtt Kassa – is úttörő szerepet játszottak az operettkultusz kialakulásában. Főként Kassán működött például a Latabár-dinasztia első színész tagja, Latabár Endre (1811–1873), aki színigazgatóként és operett-szövegkönyvek fordítójaként is tevékenykedett. A Latabár által magyarított Szép Heléna 1866. márciusi, kassai bemutatója minden valószínűség szerint országos magyar nyelvű premier lehetett – igaz, németül már egy hónappal korábban adták a Die schöne Helenát a Pester Stadttheaterben.

Az első magyar operettkísérletek szerzői – Allaga Géza (1841–1913),1 Jakobi Jakab (1827–1882)2 és Huber Károly (1828–1885)3 – elsősorban színházi muzsikusok voltak (bár Allaga és Huber a Nemzeti Zenede tanáraként, sőt Huber a Zeneakadémia hegedű tanszakának vezetőjeként is működött). Azok a műveik amelyek egyáltalán fennmaradtak, arra utalnak, hogy a falusiasabb szórakoztató zenés műfaj, a népszínmű hagyományait próbálták ötvözni az operett külhoni mintáival. Allaga első magyar operettként számontartott műve, A szerelmes kántor (bemutató: Buda, Népszínház, 1862) például a fennmaradt források alapján nem más, mint vidám népszínmű népies műdalbetétekkel.
A korai magyar operettek azonban még a honi közönség körében sem arattak átütő sikert. Sokkal népszerűbbek voltak a külföldi, főleg Párizsból importált darabok. Az 1870-es évtized repertoárját új, az offenbachi szatíráktól és paródiáktól eltérő típus határozta meg: a „történelmi” operett, melyet mindenekelőtt Charles Lecocq (1832–1918) művei képviseltek. Az osztrák darabok eleinte nem voltak népszerűek Magyarországon, annak ellenére, hogy 1871-től ifjabb Johann Strauss (1825–1899) is számos ilyen művet komponált, köztük a Jókai regényén alapuló, 1867-es szellemiségű darabot, A cigánybárót (bemutató: Bécs, Theater an der Wien, 1885; Budapesten ugyanebben az évben a Gyapjú Utcai Német Színházban). Az 1880-as években a brit operett néhány képviselőjének az alkotásait is előadták magyarul, ezek közül azonban csak Arthur Sullivan (1842–1900) Japánban játszódó egzotikus darabja, a The Mikado bizonyult sikeresnek (bemutató: London, Savoy Theatre, 1885; Budapesten a Népszínházban, 1886).

 

A 19. század vége

A Népszínház 1875-ös megalapításával először lelt tartósan önálló otthonra Budapesten a magyar népszínmű és az operett. A két műfaj intézményes együtt élése nagy mértékben hatott az operett kialakulóban lévő magyar változatára: a Népszínház sztár­prima­donnája, Blaha Lujza (1850–1926)4 mindkettőt művelte, akárcsak az intézmény operett­komponistáinak többsége. A 19. század utolsó harmadának magyar operettszerzői – Puks Ferenc (1839–1887),5 Erkel Elek (1843–1893),6 Konti József (1852–1905),7 Serly Lajos (1855–1939),8 Megyeri Dezső (1857–1913),9 Hegyi Béla  (1858–1922),10  Bátor Szidor (1860–1929),11  Sztojanovits Jenő (1864–1919)12  és Szabados Béla (1867–1936)13  – azonban nem hoztak létre sajátos, exportálható magyar operettstílust. A zsidó származású, Bécsben és Salzburgban is működött lengyel zeneszerző, Konti művei arattak leginkább sikert, különösen Az eleven ördög (bemutató: Budai Színkör, 1884) ésA suhanc (bemutató: Budapest, Népszínház, 1888). Mindkét darab francia szövegkönyv adaptációja, és mindkettő népszerűségében döntő szerepet játszott a fiatal fiú nadrágszerepét alakító Blaha Lujza vonzereje. A „régi dicsőségünk” meg az „éji homály” azonban nem aratott átütő sikert: a Lecocq historizáló operettjeinek példáját követő, dicső magyar múltban játszódó darabok – Huber Hunyadi Mátyás korát megidéző, A király csókja című műve (bemutató: Budapest, Népszínház, 1875), vagy Erkel Elek Székely Katalinja (bemutató: Budapest, Népszínház, 1880), amely Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem korában játszódik – nem lettek népszerűek. A magyar szerzők operettjei csak az 1890-es évek második felében kezdtek feltűnni a bécsi színházak műsorán. Az első fecskék közé tartozott ifj. Bokor József (1861–1911)14  A kis alamuszi című darabja (bemutató: Népszínház, 1894; a Carl-Theaterben 1896-ban, Der kleine Duckmäusercímmel) és Verő György (1857–1941)15  Der Löwenjägere (bemutató: Theater an der Wien, 1896; a Népszínházban Az oroszlánvadász címmel 1897-ben).

A 19. század végére Budapest 733 000 lakosú nagyvárossá fejlődött, és egyértelműen a magyar operett-termelés centrumává vált. Az urbanizációval párhuzamos folyamatként zajlott a német ajkú lakosság asszimilációja és a magánszínházi struktúra kiépülése. Budán már 1870-ben betiltották a német nyelvű előadásokat; a döntés nyomán a Várszínház és a Nyári Színkör magyar nyelvű játszóhellyé vált. Pesten, a Gyapjú utcában viszont egészen 1889-ig működött német színház, melyben rendszeresen felléptek a bécsi operett olyan sztárjai, mint Marie Geistinger (1836–1903) vagy Alexander Girardi (1850–1918). Az asszimiláció tendenciáját jelzi, hogy 1889-ben magyar nyelvű játszóhellyé vált a Feld Zsigmonddá magyarosodott Rosenfeld Zsigmond (1849–1939) Városligeti Színköre is. Az 1897-ben megnyílt Magyar Színházzal Budapest újabb magyar nyelvű operett-játszóhellyel gyarapodott, valamint gyakran találkozhatott  a közönség a műfajjal az 1896-ban megnyílt Vígszínházban is.

 

A századelő

Az 1900 és 1918 közötti időszakot kétségkívül a magyar operett virágkorának tekinthetjük. A századelőn működött zeneszerzők – Lehár Ferenc (1870–1948),16  Buttykai Ákos (1871–1935),17  Kacsoh Pongrác (1873–1923),18  Huszka Jenő (1875–1960),19  Szirmai Albert (1880–1967),20  Zerkovitz Béla (1881–1948),21  Kálmán Imre (1882–1953),22  Jacobi Viktor (1883–1921)23  – műveit többnyire Bécsben is játszották. Olyannyira, hogy Lehárt és Kálmánt joggal tekinthetjük egy k. u. k. osztrák–magyar operettiskola képviselőinek, hiszen műveik ősbemutatójára többnyire Bécsben került sor, s csak azután fordították le őket magyarra. A Die lustige Witwe 1905-ös premierje a Theater an der Wienben megelőzte A víg özvegy 1906-os, magyar színházbeli bemutatóját, s az utóbb magyar nemzeti operetté lett Die Csárdásfürstint 1915-ben a Johann Strauss Theater előbb adta, mint a Király Színház 1916-ban A csárdáskirálynét. A magyaros hang, a cigányzene a bécsi operettnek is lényeges alkotóeleme lett, és igen népszerűnek bizonyult. Mi több, Lehár, illetve a budapesti Zeneakadémián tanult Kálmán, Szirmai, valamint Jacobi nemzetközi karriert futott be: nem egy művük még a New York-i Broadway színházaiba is eljutott.

Nem csak a magyar operettszerzők tudtak jól érvényesülni külföldön: impresszárióként és kiadóként is sikeres volt Karczag Vilmos (1859–1923),24  aki 1901-től a Theater an der Wient, 1908-tól pedig a Raimund-Theatert igazgatta Bécsben. Az olyan magyar operettprimadonnák, mint Pálmay Ilka (1859–1945),25  Karczagné Kopácsy Juliska (1871–1957),26  Fedák Sári (1880–1955)27  és Buttykainé Kosáry Emmi (1889–1974)28  szintén népszerűek voltak magyar nyelvterületen kívül is. A zeneszerzők és előadók munkáját termékeny és rutinos magyar operett-szövegkönyvírók és -fordítók segítették: Heltai Jenő (1871–1957),29  Jenbach Béla (1871–1943),30  Faragó Jenő (1873–1940),31  Bródy Miksa (1875–1924),32 Martos Ferenc (1875–1938),33  Mérei Adolf (1877–1918),34  Pásztor Árpád (1877–1940),35  Bakonyi Károly (1873–1926),36  Földes Imre (1881–1958),37  Gábor Andor (1884–1953).38

A századelő első két magyar sikerdarabja, Huszka Bob hercege (bemutató: Budapest, Népszínház, 1902) és Kacsoh János vitéze (bemutató: Budapest, Király Színház, 1904) még a 19. századi hagyományt követte: mindkettő címszerepét nadrágba bújt primadonna, Fedák Sári alakította. A nadrágszerepek azonban egyre inkább kimentek a divatból, és fokozatosan a „négyesfogat-dramaturgia” vált uralkodóvá, amelyben a darab cselekménye a primadonna–bonviván, valamint a szubrett–táncos-komikus páros körül forgott. Mint Csáky Móric rámutatott, az operettek témaválasztása pontosan tükrözte a Habsburg monarchia etnikai és kulturális sokféleségét, társadalmi osztálykülönbségeit, a főszereplők közötti ellentétek azonban a valóságtól eltérően rendszerint meseszerű happy endben oldódtak fel. A műfaj népszerűségét mutatja a budapesti színházak gyarapodása: 1903-ban nyílt meg az operettre szakosodott Király Színház; sok operettet adtak az 1911-ben megnyílt Népoperában (1917-től: Városi Színház), valamint a főváros orfeumainak és kabaréinak műsorán is rendre szerepel­tek operettek. A Népszínház viszont nem bírta a versenyt, és 1908-ban megszűnt; a Magyar Színház pedig már 1907-ben prózai színházzá alakult.

 

A két világháború között

A Habsburg monarchia, illetve a történelmi Magyarország első világháborút követő felbomlása a magyar operett számára is új feltételeket teremtett. A budapesti színházi ipar életképességét mutatja, hogy a magyar főváros Bécstől politikailag függetlenedve képes volt a nemzetközi szórakoztatás önálló centrumává válni, olyan világvárosok egyenrangú partnere­ként, mint Berlin és New York. Az operettszínházak sora újabbakkal bővült: 1919-ben nyílt meg a Revü Színház, amely nyári játszóhellyel is rendelkezett (Scala Színház), s később, 1921 és 1925 között Blaha Lujza Színház néven működött. 1922-ben a Fővárosi Operett­színház nyitotta meg kapuit, amelynek 1929 és 1933 között Nyári Operettszínház néven szintén volt második játszó­helye. Ez még akkor is figyelemre méltó, ha tekintetbe vesszük, hogy 1936-ban megszűnt a műfaj két nagy múltú intézménye: a Budai Színkör és a Király Színház. Új médiumokra tett szert az operett az 1925-től megindult rendszeres rádióelőadásoknak, illetve az 1931-től gyártott hangosfilmeknek köszönhetően is.

A jórészt a két világháború közötti időszakban aktív, vagy akkor indult zeneszerzők – Buday Dénes (1890–1963),39  Ábrahám Pál (1892–1960),40  Krasznay (Krausz) Mihály (1897–1940),41  Eisemann Mihály (1898–1966),42  Lajtai Lajos (1900–1966),43  Gyöngy Pál (1902–1990),44  Brodszky Miklós (1905–1958)45  és Fényes Szabolcs (1912–1986)46  – műveinek stílusát meghatározóan befolyásolta a szórakoztató zene új nemzetközi stílusa, a jazz és új táncai: a tangó, a shimmy, a charleston, a foxtrott és a lassú „angol” kerin­gő (valse boston). A jazz-operett – mint például Eisemann Miss Amerikája (bemutató: Fővárosi Operett­színház, 1929), vagy Ábrahám Viktória című darabja (bemutató: Király Színház, 1930) – mellett új műfaj­típusként értékelhető a Kosztolányi Dezső által „szomorú operett”-ként aposztrofált zsáner, melyben a kötelező happy end elmarad, s amelyet komoly, operás hang jellemez. Ebbe a típusba sorolható a kései Lehár nem egy műve, például a Das Land des Lächelns (a Die gelbe Jacke átdolgozása; bemutató: Berlin, Metropoltheater, 1929; a budapesti Operaházban 1930-ban, A mosoly országa címmel). A magyar operett az 1920-as és 1930-as években is kelendő exportcikk maradt külföldön: Ábrahám Pál-ősbemutatókat tartottak Lipcsében (Die Blume von Hawaii, 1931), Berlinben (Ball im Savoy, 1932), Bécs­ben (Dschainah, das Mädchen aus dem Tanzhaus, 1931; Märchen im Grand-Hotel, 1934); Lajtai Lajos Tontonját Párizsban mutatték be először (1935). To­vábbra is népszerűek voltak külföldön a magyar operettelőadók, mint Alpár Gitta (1900–1991),47  Bársony Rózsi (1909–1977)48  és Rökk Marika (1913–2004).49 Megjegyzendő, hogy számos zsidó származású magyar operettszerző és -előadó karrierjének nemzetközivé válásában lényeges szerepet játszott a nemzetiszocialista terror elől való menekülés. Akik itthon maradtak, azok közül sokan nem élték túl a második világháborút, mint például az Offenbach című operettjével (bemutató: Király Színház, 1920) nemzetközi sikert aratott Nádor Mihály (1882–1944).50

 

A második világháború után

Az operett és művelőinek viszontagságai a második világháború befejezésével sem értek véget. A sztálinista diktatúra kiépülésével a színházakat 1949-ben államosították, az operett a szovjetizált Magyarországon szórakoztató műfajból propagandaeszközzé vált. Az államosítást követően új operettszínházat hoztak létre Fővárosi Víg Színház néven (1951–1954). A Fővárosi Operettszínház, amely egy rövid időre második játszóhelyet is kapott (Blaha Lujza Színház, 1954–1960), Gáspár Margit51  igazgatósága (1949–1956) idején az operett első számú műhelyévé vált. Produkcióit rendre bemutatták a vidéki városok színházai is, az eldugott vidéki kistelepülések operettdömpingjéről pedig 1951-től az Állami Faluszínház (1955-től: Állami Déryné Színház) gondoskodott. Számos rádióoperett és filmoperett is született, amelyek természetesen szintén a korszak kötelező optimizmusát tükrözték – az előbbi kategóriába tartozik például Farkas Ferenc (1905–2000)52  Zengő erdő című darabja (1951), utóbbiba Fényes Szabolcs (1912–1986) 2×2 néha 5 című műve (1954). A rendszeres televízióadások ugyan csak 1958-ban indultak meg, de már 1957-ben kísérletet tettek televíziós operett megalkotására (Offenbach: Eljegyzés lámpafénynél). 
Az államosított Operettszínház műsora lényegesen különbözött a korábbi magánszínházakétól: a külföldi szerzők közül csak a szovjet és béketáborbeli szerzők didaktikus szocialista realista darabjait játszották, mindenekelőtt Dunajevszkij (1900–1955) és Miljutyin (1903–1968) operettjeit (Szabad szél, Havasi kürt). A magyar szerzők új művei elsősorban a szovjet modellt követték. A produkciók azonban, mint Heltai Gyöngyi rámutatott, igyekeztek felhasználni-kisajátítani a két világháború közötti „burzsoá” bulvárszínházi hagyomány sztárjainak (Latabár Kálmán [1902–1970],53  Honthy Hanna [1893–1978]54 ) töretlen népszerűségét is. Az első magyar szocreál operettnek az Aranycsillag tekinthető(bemutató: 1950); szövegét jórészt Hámos György (1910–1976),55  zenéjét Székely Endre (1912–1989)56  írta. Hasonló szellemben készült Vincze Ottó (1906–1984)57  „téeszoperettje”, a Boci-boci tarka (bemutató: 1953), amelynek Csizmarek Mátyás58  és Innocent Vincze Ernő59  írta szövegkönyve a falusi osztályharcot és a mezőgazdaság kollektivizálását dolgozta fel, s amelyben két élő borjú is szerepelt. A szocialista operettek jellemzője a régi operetthang, a heroikus tömegdalok, valamint esetenként a kodályi útmutatást követő népdalfeldolgozások és folklorizáló stílus együttes alkalmazása. Többségük nem aratott sikert; kivétel Kerekes János (1913–1996)60  Állami áruháza (bemutató: 1952), amelynek didaktikus és szórakoztató elemeket ügyesen keverő filmváltozata meglepően népszerűnek bizonyult. A műfaj klasszikusai, Offenbach, Lehár, Kálmán Imre művei csak a szövegkönyvek gondos átigazítása után kerülhettek színre. Közülük hatalmas sikert aratott A csárdáskirályné Békeffy–Kellér-féle adaptációja A csárdáskirálynő címmel (bemutató: 1954) – nem csak Magyarországon, hanem a Fővárosi Operettszínház 1955–56-os vendégjátéka alkalmával Moszkvában és Leningrádban is.
Az államilag ellenőrzött operett-termelés egy ideig 1956 után is folytatódott; nagy sikert aratott például Eisemann 1957-ben Szegeden bemutatott műve, a Bástyasétány 77, melyben ismét fontos szerepet kapott a korábbi években imperialistának bélyegzett és tiltott jazz. Az 1950-es évek végétől azonban az operett – a szórakoztató zene új irányzatainak megjelenésével – egyre inkább avítt műfajjá vált, funkcióját részben a musical vette át. A Szép Heléna 1959-es operettszínházi felújítása alkalmával a spártai ifjak – a kritikusok nagy megrökönyödésére – már rock and rollt táncoltak, de a szórakoztató zenés színház új korszakának kezdetét jelezte a musicalre szakosodott Petőfi Színház 1960-as megnyitása is.

 

Válogatott bibliográfia

Általános összefoglaló írások a műfajról

Keller, Otto. Die Operette in ihrer geschichtlichen Entwicklung: Musik, Libretto, Darstellung (Leipzig–Wien-New York: [k. n.], 1926).
Grun, Bernhard. Kulturgeschichte der Operette (Berlin: Musikverl., 21967 [11961]).
Dahlhaus, Carl. „Opéra bouffe, Operette, Savoy Opera”, in Die Musik des 19. Jahrhunderts (Wiesbaden: Athenaion, 1980) = Neues Handbuch der Musikwissenschaft, Bd. 6, 187–197. 
Csáky Móric (Moritz Csáky). Az operett ideológiája és a bécsi modernség, ford. Orosz Magdolna, Pál Károly és Zalán Péter(Budapest: Európa, 1999). 
Lamb, Andrew. „Operetta”, in The New Grove Dictionary of Music and Musicians, ed. by Stanley Sadie (London: Macmillan, 2001), vol. 18, 493–498.
Traubner, Richard. Operetta: A Theatrical History (New York/London: Routledge, 22003 [11983]).


Offenbach és a francia operett

Dörffeldt, Siegfried. Die musikalische Parodie bei Offenbach (Diss., Frankfurt am Main: Johann-Wolfgang-Goethe-Universität, 1954).
Bruyas, Florian. Histoire de l’opérette en France (Lyon: Vitte, 1973).
Schipperges, Thomas, Christoph Dohr und Kerstin Rüllke, hrsg. Bibliotheca Offenbachiana (Köln: Verlag Dohr, 1998) = Beiträge zur Offenbach-Forschung, hrsg. von Christoph Dohr, Bd. 1. 
Lamb, Andrew. „Jacques, Offenbach”, in The New Grove Dictionary of Opera, ed. by Stanley Sadie, vol. 3 (London: Macmillan, 1992),653–658. 
Franke, Rainer, hrsg. Offenbach und die Schauplätze seines Musiktheaters (Laaber: Laaber-Verlag, 1999).
Yon, Jean-Claude. Jacques Offenbach (Paris: Gallimard, 2000). 
Bozó Péter. „Choufleuri úr szalonjában, avagy A Théâtre-Italien görbe tükre”. Magyar Zene 45/2 (2007. május), 183–199.
Elisabeth Schmierer, hrsg. Jacques Offenbach und seine Zeit (Laaber: Laaber, 2009).
Bozó Péter. „»Orphée à l’envers« – Egy idézet a francia zenés színpadi hagyomány kontextusában”, Muzsika 53/10 (2010. október), 11–15. [1. rész]; 53/11 (2010. november), 23–26. [2. rész].
––––––. „»Die Tiroler sind lustig.« Offenbach és a tyrolienne”, Magyar Zene 50/2 (2012. május), 169–186.


A Habsburg monarchia operettje

Galamb Sándor. „A magyar operett első évtizedei”, Budapesti Szemle 204/592(1926. dec.), 359–390.
Koch Lajos. Kacsoh Pongrác János vitéze. Adalék a budapesti színjátszás történetéhez (Budapest: Fővárosi Könyvtár, 1942).
Hadamowsky, Franz und Heinz Otte. Die Wiener Operette. Ihre Theater- und Wirkungsgeschichte (Wien: Bellaria, 1947).
Gromes, Hartwin. Vom Alt-Wiener Volksstück zur Wiener Operette: Beiträge zur Wandlung einer bürgerlichen theatralischen Unterhaltungsform im XIX. Jh. (München: Mehdizadeh, 1967).
Bódis Mária. Két színházi siker a századelőn (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1984).
Fleziwicsá Co. Die Wiener Operette. 91. Sonderausstellung, Wien 20. Dezember 1984 bis 10. Februar 1985, hrsg. von Otto Brusatti, Wilhelm Deutschmann (Wien: Wiener Stadt- und Landesbibliothek, 1985).
Batta András. Álom, álom, édes álom… Népszínművek, operettek a Habsburg Monarchiában (Budapest: Corvina, 1992). Németül: Träume sind Schäume… Die Operette in der Donaumonarchie, übers. von Maria Eisenreich (Budapest: Corvina, 1992).
Hanák Péter. „A bécsi és budapesti operett kultúrtörténeti helye”, Budapesti Negyed 5/2–3 (1997), 9–30.
Nagy Ildikó. „Vom Volksstück bis zur »Nationalen« Operette”, in Mitteleuropa – Idee, Wissenschaft und Kultur im 19. und 20. Jahrhundert. Beiträge aus österreichischer und ungarischer Sicht, hrsg. von Plaschka, Richard G., Horst Haselsteiner und Anna M. Drabek (Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 1997) = Zentraleuropa-Studien, Bd. 4, 131–145.
Monika Fink. „Ballszenen in Operetten”, International Review of the Aesthetics and Sociology of Music 29/1 (June 1998), 3–9.
Batta András. „Magyar operett az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben”, és „Magyar operett a Monarchia széthullása után”, in Magyarország a 20. században, III: Kultúra, művészet, sport és szórakozás, szerk. Kollega Tarsoly István(Szekszárd: Babits, 1998), 505–510 és 515–517.
Batta András. „A Monarchia osztrák-magyar operettje”, in Képes magyar zenetörténet, szerk. Kárpáti János (Budapest: Rózsavölgyi, 2004), 206–220. Angolul: „Austro-Hungarian Operetta under the Monarchy”, in Music in Hungary: An Illustrated History, ed. by János Kárpáti (Budapest: Rózsavölgyi, 2011), 206–220.
Forgács D. Péter. „A czigánybáró operett igaz története”, Új Forrás 37/3 (2005. márc.), 33–43.
Gerő András, Hargitai Dorottya és Gajdó Tamás. A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története (Budapest: Pannonica, 2006). 
Stefan Schmidl. „»Hol minden piros, fehér, zöldben jár!« – A csoportok, az alteritások és a nemzet diskurzusai Ausztria-Magyarország operettjeiben”, Magyar Zene 49/2 (2011), 206–217.


Operett Magyarországon a két világháború között

Leif Ludwig Albertsen. „Zur Ästhetik der Operette und ihrer Krise in der Zwischenkriegszeit”, Studia Musicologica 32/1 (1990), 421–445.
Stachó Lászó. „Szép vagy, gyönyörű vagy… Magyarország?”, Muzsika 49/5 (2006. máj.), 36–40.
Heltai Gyöngyi. „Bulvárszereposztás: női szerep- és identitásmodellek a két háború közötti operettben és színházi sajtóban, 1920–1938”, Sic Itur Ad Astra 19/58 (2008), 233–268.
––––––. „Orfeum az operettben. A pesti zenés színházi szórakoztatás helyszíneinek fikcionalizálása”, in Terek, tervek, történetek, szerk. Cieger András (Budapest: Atelier, 2011), 169–190.
––––––. „A két háború közti pesti operett stiláris és ideológiai dilemmái: a Király Színház példája (1920–1936)”, Tánctudományi Közlemények 3/1 (2011), 53–68. (1. rész); 3/2 (2011), 33–75. (2. rész).


Operett Magyarországon az 1950-es években

Kroó György. A magyar zeneszerzés 25 éve (Budapest: Zeneműkiadó, 1971).
Szemere Anna. „A sematizmus »vívmánya«: a szocialista realista operett”, in Zenetudományi Dolgozatok 1979 , szerk. Domokos Mária és Berlász Melinda (MTA Zenetudományi Intézete, 1979), 145–151.
Tokaji András. Mozgalom és hivatal. Tömegdal Magyarországon 1945–1956 (Budapest: Zeneműkiadó, 1983).
––––––. „A kommunizmus zenekultúrája Magyarországon és a többi volt kommunista országban”, in Zenetudományi dolgozatok 1997–1998 (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 1998), 163–178.
Heltai Gyöngyi. „Egy anekdota margójára”, Napút 4/2 (2002, márc.), 7–35.
––––––. „Latyi a Nemzeti előtt. A Latabár Kálmán-féle »öncélú« játékmód színháztörténeti, nézői és politikai értékelése”, Napút 5/2 (2003. márc.), 51–70.
––––––. „A »vendégjáték rítus« kockázatai. A Csárdáskirálynő Romániában 1958-ban”, Korall 13 (2003. szeptember), 125–143.
––––––. „Operett-diplomácia. A Csárdáskirálynő a Szovjetúnióban 1955–1956 fordulóján”, Aetas 2004/3–4, 87–119.
––––––. „Fedák Sári mint »emlékezeti hely«. A bulvárszínházi kulturális örökség átértékelése”, Korall 17 (2004. szeptember), 167–192.
––––––. „Operett-barátság. Az interetnikus reprezentáció elvei és gyakorlata a szocialista operettben”, Regio 16/1 (2005), 71–96.
Korossy Zsuzsa. „Színházirányítás a Rákosi-korszak első felében”, in Színház és politika. Színháztörténeti tanulmányok, 1949–1989, szerk. Gajdó Tamás (Budapest: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2007), 45–137.
Heltai Gyöngyi. „Az operett eredetmítoszai és a politika (1949–1956). »Kitalált tradíció« működésben”, in: Atelier-iskola: tanulmányok Granasztói György tiszteletére, szerk. Czoch Gábor, Klement Judit és Sonkoly Gábor (Budapest, Atelier, 2008), 343–371. 
––––––. „Kulturális szigetek, pluralizmus, kreolizáció? A szocialista realista operett interkulturális modellje”, Világosság 2009/7–8, 81–118.
Gajdó Tamás. „Színház és diktatúra – Magyarországon”, in Színház és diktatúra a 20. században (Budapest: Corvina/OSZMI, 2011), 338–382.
Heltai Gyöngyi. Usages de l’opérette pendant la période socialiste en Hongrie (1949–1968) (Budapest: Collection Atelier Könyvtár, 2011).
––––––. Az operett metamorfózisai, 1945–1956. A „kapitalista giccs”-től a haladó „mimusjáték”-ig (Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2012).


Általános színháztörténeti munkák

Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, I–IV. köt., szerk. Schöpflin Aladár (Budapest: Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, [1929–1931]).
A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája. XVIII–XIX. század, szerk. Hankiss Elemér és Berczeli A. Károlyné (Budapest: OSZK, 1961).
Staud Géza. A magyar színháztörténet forrásai, I: Szövegkönyvek, színlapok, zsebkönyvek; II: A színházi sajtó. Emlékiratok, levelek. Levéltári anyagok; III: Képes ábrázolások. Jogszabályok. Tárgyi emlékek. Egyéb források. Szakirodalom(Budapest, Színháztudományi Intézet, 1962).
Taródy-Nagy Béla, szerk. Színpad és közönség. Magyar színházi adatok, I–II (Budapest: Színháztudományi Intézet, 1962).
Alpár Ágnes és Szakáts Károly. A magyar színházak műsora, 1949–1969, I–II(Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1970).
Wolfgang Binal. Deutschsprachiges Theater in Budapest (Wien–Köln–Graz: Böhlaus Nachf., 1972).
Székely György, Kerényi Ferenc, Gajdó Tamás és Balázs Éva, szerk.  Magyar színháztörténet, 1: 1790–1873 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990); 2: 1873–1920 (Budapest: Magyar Könyvklub, 2001); 3: 1920–1949 (Budapest: Magyar Könyvklub, 2005).
Magyar Színházművészeti Lexikon, szerk. Székely György (Budapest: Akadémiai, 1994).
Egyed Emese, szerk. „A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája. XVIII–XIX. század. Kiegészítés”, in Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában (Kolozsvár: Scientia, 2002), 167–200.


Egyes színházak története és műsora

Pukánszkyné Kádár Jolán. A Nemzeti Színház százéves története (Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1940), 177–178.
Mályuszné Császár Edit. A budai Népszínház műsora. (Adattár) (Budapest: Színháztudományi és Filmtudományi Intézet / Országos Színháztörténeti Múzeum, 1957) = Színháztörténeti füzetek, 10.
––––––. Molnár György, a rendező (Budapest: Színháztudományi Intézet, 1964) = Színháztörténeti könyvtár, 16.
Pukánszkyné Kádár Jolán. A Budai Népszínház története (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1979).
Heltai Gyöngyi. „Népszínház a nemzetépítésben. A szakmai diskurzus kialakulása (1861–1881)”, Korall 37/10 (2009. november), 57–89.
Alpár Ágnes. Az István Téri Színház (Budapest: MSZI, 1986) = Színháztörténeti füzetek 76.
Koch Lajos. A Budai Nyári Színkör (Adattár) (Budapest: Színháztudományi Intézet Országos Színháztörténeti Múzeum, 1966) =  Színháztörténeti füzetek 46.
Alpár Ágnes. A Városligeti Színkör, 1889–1934 (Budapest: OSZMI, 1991).
––––––. A Városliget színházai (Budapest: OSZMI, 2001), 29.
Berczeli A. Károlyné. „A Népszínház könyvtára”, in Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve (Budapest: OSZK, 1958), 369–378. 
––––––. A Népszínház műsora (Adattár.) (Budapest: Színháztudományi és Filmtudományi Intézet / Országos Színháztörténeti Múzeum, 1958) = Színháztörténeti könyvtár, 20.
Kolta Magdolna. A Népszínház iratai (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1986) = Színháztörténeti könyvtár, 16. 
Heltai Gyöngyi. „»Ott tanult meg a pesti ember magyarul nevetni és magyarul sírni« – Népszínházi nemzetdiskurzusok”, in Nemzeti látószögek a 19. századi Magyarországon (Budapest: Atelier Könyvtár, 2010), 213–264.
Koch Lajos. A budapesti Operaház műsora. 1884–1959. (Adattár). (Budapest: Színháztudományi Intézet, Országos Színháztörténeti Múzeum: 1959) = Színháztörténeti füzetek, 30.
Staud Géza, szerk. A budapesti Operaház 100 éve (Budapest: Zeneműkiadó, 1984).
Alpár Ágnes. Az Óbudai Kisfaludy Színház, 1892–1934 (Budapest: OSZMI, 1991) = Színháztörténeti füzetek 80.
Berczeli A. Károlyné. A Vígszínház műsora, 1896–1949 (Budapest: Színháztudományi Intézet / Országos Színháztudományi Múzeum, 1960) = Színháztörténeti füzetek, 33.
Koch Lajos. A budapesti Magyar Színház műsora (Budapest: Színháztudományi Intézet / Országos Színháztörténeti Múzeum, 1960) = Színháztörténeti füzetek, 24.
Rajnai Edit. „A budapesti Magyar Színház első tíz éve (1897–1907)”, in Színháztudományi Szemle 16 (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1985), 115–188.
––––––. „A Magyar Színház műsorpolitikájának története (1907–1918)”, in Színháztudományi Szemle 30–31szerk. Kerényi Ferenc és Török Margit(Budapest: OSZMI, 1996), 172–195.
Koch Lajos. A budapesti Király Színház műsora. (Adattár). (Budapest: Színháztudományi és Filmtudományi Intézet / Országos Színháztörténeti Múzeum, 1958) = Színháztörténeti füzetek, 21.
Molnár Klára. A Népopera – Városi Színház, 1911–1955 (Budapest: Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum, 1998).
Koch Lajos. A Fővárosi Operettszínház (VI., Nagymező u. 17) műsora, 1923–1973 (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1973) = Színháztörténeti füzetek, 55.
Alpár Ágnes. Adatok a huszadik századi magyar kabaré zenéjéhez (Tallián Tibor témavezető megrendelésére készült tanulmány. Gépirat, MTA Zenetudományi Intézet).
––––––. A fővárosi kabarék műsora, 1901–1944 (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1978).
––––––. A fővárosi kabarék műsora, 1945–1980 (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1981).


Egyes szerzőkre és művekre vonatkozó szócikkeket tartalmazó lexikonok

Szinnyei = Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái, I–XIV (Budapest: Hornyánszky, 1891–1914).
MZSL Magyar zsidó lexikon, szerk. Ujvári Péter (Budapest: Pallas, 1929).
Schöpflin Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, I–IV. köt., szerk. Schöpflin Aladár (Budapest: Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, [1929–1931]).
Szabolcsi-Tóth Zenei lexikon. A zenetörténeti és zenetudomány enciklopédiája, szerk. Szabolcsi Bence és Tóth Aladár, I–II. (Budapest: Győző Andor, 1935).
Bartha = Bartha Dénes, szerk. Zenei lexikon, az első kiadást szerk. Szabolcsi Bence és Tóth Aladár (Budapest: Zeneműkiadó, 1965).
MIL = Magyar irodalmi lexikon, szerk. Benedek Marcell (Budapest: Akadémiai, 1963). 
MÉL Magyar életrajzi lexikon, szerk. Kenyeres Ágnes, I–IV (Budapest: Akadémiai, 1967–1994).
BR = Boronkay Antal, szerk. Brockhaus–Riemann zenei lexikon, a német kiadás szerk. Carl Dahlhaus és Hans Heinrich Eggebrecht (Budapest: Zeneműkiadó, 1983–1985).
Pipers = Dahlhaus, Carl und Sieghart Döhring, hrsg. Pipers Enzyklopädie des Musiktheaters (München/Zürich: Piper, 1991).
Grove Opera = Sadie, Stanley, ed. The New Grove Dictionary of Opera (Oxford: Oxford University Press, 1992).
MGG = Finscher, Ludwig, hrsg. Die Musik in Geschichte und Gegenwart (Kassel/Stuttgart: Bärenreiter/Metzler, 1994–2008).
Székely Magyar színházművészeti lexikon, szerk. Székely György (Budapest: Akadémiai, 1994).
ÚMIL = Új magyar irodalmi lexikon, szerk. Péter László (Budapest: Akadémiai, 1994).
Grove = Sadie, Stanley, ed. The New Grove Dictionary of Music and Musicians (Oxford: Oxford University Press, 2001).
Gänzl = Gänzl, Kurt. The Encyclopedia of the Musical Theatre (New York: Schirmer, 2001).
ÚMÉL Új magyar életrajzi lexikon, szerk. Markó László, I–VII (Budapest: Magyar Könyvklub, 2001–2007).
ÖML Österreichisches Musiklexikon, hrsg. von Rudolf Flotzinger 5 Bde. (Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2002–2006).


Évkönyvek, levelek, visszaemlékezések, egyéb forrásértékű kiadványok

NSZ [kiegészítve a megfelelő évszámmal] = A Nemzeti Színház zsebkönyvei
Operaház [kiegészítve a megfelelő évszámmal = A Magyar Királyi / Állami Operaház évkönyvei
ZAK [kiegészítve a megfelelő évszámmal] = A Zeneakadémia évkönyvei
Zenede [kiegészítve a megfelelő évszámmal] = A Nemzeti Zenede évkönyvei
Molnár György. Budai Népszínházi ügyek és alapterv vázlat egy részvénytársulat által Pesten alapítandó operette, látványos és népies magyar színházra (Buda: Bagó, 1869).
––––––. Világostól Világosig. Emlékeimből, I: Világos előtt (Szabadka: Schlesinger, 1880); II: A budai népszinház második cziklusáig, 1849–1867 (Arad: Ungerleider, 1881); III: Világos után (Arad: Ungerleider, 1882).
Puks Ferenc. A budapesti Népszinház színfal titkai vagy a budapesti Népszinház mai viszonyai- s állapotának leirása, fölemlitésével ugy a Népszinház, mint átalán a magyar szinügy ujjá szervezési módozatának (Budapest: A Szerző, 1882).
Krecsányi Ignác. A magyar színészet térfoglalása Budán 1883-ban (Temesvár: Csendes, 1910).
Kosztolányi Dezső. „Az új operett”, Színházi Élet 10/6 (1921. febr. 6–12.), 1–2.
Verő György. A Népszínház Budapest színi életében, 1875–1925 (Budapest: Franklin, 11925, 21926).
Rákosi Jenő. Emlékezések, 1–3. (Budapest: Franklin-Társulat, 1926). 
Feld Zsigmond szinigazgató emlékiratai. Feld Zsigmond elbeszélése nyomán kiadja: Feld Olga (Budapest: Elbert és Társa, 1938).
Gáspár Margit. Az operett (Budapest: Népszava, 1949) = Kultúriskola, 5.
Várady László. „A zene szerepe az operettben”, Új Zenei Szemle 3/9 (1952. szept.), 8–11. 
Az operett kérdéseiről. A Fővárosi Operettszínház ankétja 1954. december 14–15-én (Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség, 1955) = Színházművészeti írások, 5. 
Székely György. Zenés színpad – vidám játék (Budapest: Színháztudományi Intézet, 1961).
Gáspár Margit. A múzsák neveletlen gyermeke (Budapest: Zeneműkiadó, 1963). Németül: Stiefkind der Musen. Operette von der Antike bis Offenbach, übers. von Hans Skirecki (Berlin: Lied der Zeit, 1969).
Kellér Dezső. Kortársak és sorstársak (Budapest: Szépirodalmi, 1971).
Rátonyi Róbert. Operett, I–II. köt. (Budapest: Zeneműkiadó, 1984).
Dancs Istvánné, szerk. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi iratai, 1946–1949 (Budapest: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1990), I–II. köt. = Színháztörténeti könyvtár 25.
Szirtes György. Színház a Broadway-n (Budapest: Népszava, 11990; bővített kiadás: Budapest: Polgart, 2005).
Goninet, Philippe, éd. Jacques Offenbach: Lettres à Henri Meilhac et Ludovic Halévy (Paris: Séguier, 1994).
Venczel Sándor. „Virágkor tövisekkel. Beszélgetés Gáspár Margittal”, Színház 32/8 (1999. augusztus), 16–21; 32/9 (1999. szeptember), 39–42; 32/10 (1999. október), 46–48. 
Székely György. „Operettszínház – 1956”, Színház 44/11 (2011. nov.).
Gajdó Tamás. „A falusi színpadoktól a Nagymező utcáig. Székely György portréja 2. rész”, Parallel 22 (2011. dec.), 5–13.


Jegyzetek

*A tanulmány az OTKA támogatásával, az "Operett Magyarországon" posztdoktori kutatási pályázat (PD 83524) keretében készült."

1Budai Népszinház másodévi emlénye 1862-ik évről (Pest: Herz János, 1862); Vasárnapi Újság 9/17 (1862. ápr. 27.), 204.; A pécsi szinház naplója 1865/6 (Pécs: Lyceumi Nyomda, 1865); Operaház 1885–1886; A Zene 5/7 (1913, szept.), 149. [nekrológ]; Schöpflin, I, 41–42.; Koch Lajos, „Allaga Géza. Születése századik évfordulójára”, A Zene 22/12 (1941. máj. 1.), 185–190. (1. rész); 22/13 (1941. jún. 15.), 207–214.; Szabolcsi–Tóth, I, 22. [és Pótlás, 6.]; Bartha, I, 55.; MÉL, 5.;BR, I, 37–38.; Székely, 20.; ÚMÉL, I, 88–89.

2 Budai Népszinház harmadevi [sic] emlénye 1863-ik évről (Pest: Poldini Ede, 1864); Schöpflin, II, 310.; Székely, 332.

3 Zenede 1852–1886; ZAK 1884–1886; Zenelap 1/3 (1886. jan. 20.), 22–23. [nekrológ]; Schöpflin,II, 278–279.; A Zene 17/5 (1936. jan. 1.), 74–76.; MÉL, I, 756.; BR, II, 198.; Székely, 317.; ÚMÉL, III, 400.; ÖML, II, 810.

4 Schöpflin,I, 201–206.; Szabolcsi–Tóth, I, 114.; Bartha, I, 255.; MÉL, I, 221.; Székely, 97.; ÚMÉL, I, 761.

5 Zenede, 1883–1884; Zenelap 2/19 (1887. júl. 18.), 146. [nekrológ]; Schöpflin, III, 503.; Bartha, III, 162; Székely, 627.

6 NSZ, 1862–1875; Operaház, 1885; Schöpflin,I, 441.; Szabolcsi–Tóth, I, 281.; Bartha I, 572.; MÉL, I, 440.; BR, I, 526.; Székely, 192.; ÚMÉL, II, 417–418.; Grove, 8, 299.

7 Zene- és Színművészeti Lapok 1/13 (1893. júl. 1.), 111.; MZSL, 502.; Schöpflin,III, 9.; Szabolcsi–Tóth, I, 565.; MÉL, I, 965.; BR, II, 334.; Székely, 403.; ÚMÉL, III, 1064.

8 Schöpflin,IV, 104–105.; Bartha, III, 358.; MÉL, II, 621–622.; BR, III, 354.; Alpár Ágnes, Az Óbudai Kisfaludy Színház, 1892–1934 (Budapest: OSZMI, 1991) = Színháztörténeti füzetek 80.; Székely, 681.; ÚMÉL, V, 1119.

9 Zenede, 1874; Schöpflin, III, 230–231.; Bartha, II, 571.; MÉL, II, 183.; Székely, 500.; ÚMÉL, IV, 633.

10 ZAK, 1893; MZSL, 354.; Schöpflin, II, 227.; Bartha, II, 181.; MÉL, I, 697.; ÚMÉL, III, 198.

11 Zenede, 1876–1877; ZAK, 1893; MZSL, 94.; Schöpflin, I, 141.; Szabolcsi–Tóth, I, 81. [és Pótlás, 8.]; Bartha, I, 187–188.; MÉL, I, 141.; BR, I, 151.; ÚMÉL, I, 511.

12 Pester Lloyd 66/25 (29. Januar 1919), 7. [nekrológ]; SchöpflinIV, 322.; A Zene 16/4 (1934. nov. 15.), 42–47.; Bartha, III, 471.; BR, III, 474–475.; Kroó György, „Emlékezés Sztojanovits Jenő zeneszerzőre, halálának 50. évfordulóján” [Rádióműsor gépiratos szövege a Magyar Rádió Archívuma Borítéktárában; sugározták: Petőfi Rádió, 1969. jan. 21.]; Muzsika 12/3 (1969. március), 21. [= Kroó írásának rövidített változata]; MÉL, II, 803–804.; ÚMÉL, VI, 530–531.; Magyar katolikus lexikon, szerk. Diós István (Budapest: Szent István Társulat, 2008), XIII, 496–497.

13 ZAK 1883–1935; Zenede 1928–1937; Schöpflin, IV, 206.; Bartha, III, 431.; MÉL, II, 671.; BR, III, 426.; Székely, 710.; ÚMÉL, VI, 12.; Grove, 24, 868.

14 Zene- és Színművészeti Lapok 1/13 (1893. júl. 1.), 111.; MZSL, 132.; Schöpflin, I, 219.; MÉL, I, 238.; Székely, 105.; ÚMÉL, I, 821.

15 Szinnyei, XIV, 1138–1139.; MZSL, 946.; Schöpflin, IV, 425–426.; Bartha, III, 598.; MÉL, II, 989.; BR, III, 600.; Székely, 855.; ÚMÉL, VI, 1204.

16 Zenede, 1880; Schöpflin, III, 105–106.; Szabolcsi–Tóth, I, 22.; Bartha, 434.; BR, II, 403.; Max Schönherr, Franz Lehár. Thematischer Index. Thematic Index (London: Glocken, 1985); Székely, 451.; Grove, 14, 490–493.; ÚMÉL, IV, 159.; MGG,10, 1491–1498.; ÖML, 3, 1244–1245.

17 Zenede, 1887–1888; ZAK, 1908–1921 és 1936; Schöpflin I, 295.; A Zene 17/2 (1935. nov. 2.), 36–36. [nekrológ]; Magyar Zenei Szemle 1/9 (1941. okt.), 212–216.; MÉL, I, 280.; Bartha, I, 318–319.; BR, I, 269.; Székely, 123.; ÚMÉL, 981–982.; Grove, 4, 694.

18 ZAK, 1924; Schöpflin,II, 347–348.; Szabolcsi–Tóth, I, 528–529.; Bartha, II, 288–289.; MÉL, I, 833–834.; BR, II, 254–255.; Grove Opera, vol. 2, 938.; Székely, 347.; ÚMÉL, III, 657.; Grove, 1, 30.

19 ZAK, 1893–1905; Schöpflin,II, 365.; MÉL, I, 764.; BR, II, 206.; Grove Opera, 2, 776–777.; Székely, 319–424.; ÚMÉL, III, 400.; Grove, 11, 894.

20 ZAK, 1903–1905; MZSL, 854.; Schöpflin,IV, 399.; Bónis Ferenc, „Szirmai Alberttal, emlékeiről”, Magyar Zene 4/5 (1963. nov.), 506.; Bartha, III, 455.; BR, III, 462.; Székely, 767.; ÚMÉL, VI, 459.; Grove, 24, 886.

21 MZSL, 973.; Schöpflin,IV, 463–464.; MÉL, II, 1070.; Székely, 861.

22 ZAK, 1901–1904; MZSL, 5.; Schöpflin,II, 356–357.; Színház- és Filmművészet 4/11 (1953. nov.), 528. [nekrológ]; MÉL, I, 845.; BR, II, 260.; Székely, 350.; Grove, 13, 333–334.; ÚMÉL, III, 698–699.; ÖML, II, 938–939.; MGG, IX, 1413–1414.

23 ZAK, 1904–1905; MZSL, 404.; MÉL, I, 789.; Székely, 331.; ÚMÉL, III, 516.; Grove, 12, 732.

24 MZSL, 452.; Schöpflin,II, 371.; Székely, 356.; ÖML, II, 957.

25 Gróf Kinskyné Pálmay Ilka, Emlékirataim (Budapest: Singer és Wolfner, 1912); Schöpflin,III, 433–435.; MÉL, II, 347.; Székely, 588.; ÚMÉL, V, 69–70.

26 ZAK, 1884–1888;Schöpflin,III, 10–11.; MÉL, I, 967.; Székely, 405.; ÚMÉL, III, 1070.; ÖML, II, 957.

27 Schöpflin,II, 6–7.; MÉL, I, 476–477.; Székely, 206–207.; ÚMÉL, II, 548.

28 MÉL, I, 976.; Székely, 409.; ÚMÉL, III, 1103.

29 MZSL, 357.; Schöpflin,II, 230–233.; MIL, I, 451–453.; MÉL, I, 705–706.; ÚMIL, I, 790–791.; Székely, 297.; ÚMÉL, III, 222–224.

30 Schöpflin,II, 331–332.

31 MZSL, 256.; Schöpflin,I, 470–471.; MIL, I, 329.; MÉL, I, 464.; Székely, 201.; ÚMIL, I, 555.; ÚMÉL, II, 498.

32 MZSL, 141.; Schöpflin,I, 238.; MIL, I, 187.; MÉL, I, 268.; ÚMIL, I, 289.; Székely, 115.; ÚMÉL, I, 939–940.

33 MZSL, 580.; Schöpflin, III, 214–215.; MIL, II, 198.; MÉL, II, 162.; ÚMIL, II, 1337.; ÚMÉL, IV, 559–560.

34 Schöpflin, III, 236–238.; MIL, II, 215.; MÉL, II, 191.; ÚMIL, II, 1359.; Székely, 503.; ÚMÉL, IV, 666.

35 MZSL, 685.; Schöpflin, III, 445.; MIL, II, 446–447.; MÉL, II, 364.; ÚMIL, III, 1584.; Székely, 597.; ÚMÉL, V, 151.

36 Schöpflin, I, 98.; MIL, I, 81.; MÉL, I, 78.; ÚMIL, I, 91.; Székely, 43.; ÚMÉL, I, 277.

37 MZSL, 285.; Schöpflin, II, 61–62.; MIL, I, 361.; MÉL, I, 532.; ÚMIL, I, 614.; Székely, 231.; ÚMÉL, II, 764.

38 MZSL, 301.; Schöpflin,I, 87–88.; MIL, I, 373.; MÉL, I, 558–559.; ÚMIL, I, 637–638.; Székely, 240.; ÚMÉL, II, 862–863.

39 ZAK, 1907–1912; Schöpflin,I, 242.; MÉL, I, 274.; Bartha, I, 310.; BR, I, 259.; Székely, 121.; ÚMÉL, I, 962.

40 ZAK, 1908–1909 és 1914–1917; MZSL, 5.; Bartha, I, 20.; MÉL, I, 5.; BR, I, 11.; Székely, 13.; MGG, 1, 59–61.; ÚMÉL, I, 26.; Grove, 1, 30.

41 ZAK, 1914–1916; MZSL, 514.; Bartha, II, 378.; ÖML, 3, 1150.

42 ZAK, 1920–1923; Schöpflin,I, 397.; Bartha, I, 540.; MÉL, I, 416.; BR, I, 492.; Székely, 182.; ÚMÉL, II, 321–322.

43 Schöpflin, III, 76.; MZSL, 520.; Bartha, III, 400.; MÉL, I, 16–17.; Székely, 440.; ÚMÉL, IV, 40.

44 Bartha, II, 98.; MÉL, I, 388.; Magyar Zene 23/3 (1972. szept.) 279–280.; BR, II, 86.; ÚMÉL, II, 1168.

45 Schöpflin, I, 237.; Bartha, I, 301.; MÉL, I, 266.; Székely, 115.; ÚMÉL, I, 936–937.; Grove, 1, 417–418.

46 Bartha, I, 615.; Székely, 218.; ÚMÉL, II, 619.

47 ZAK, 1920–1924; MZSL, 35–32.; Schöpflin,I, 44–45.; Szabolcsi–Tóth, I, 23.; Bartha, I, 58.; Grove Opera, 1, 97–98.; Székely, 20.; MGG, 1, 534–535.; ÚMÉL, I, 99.

48 Schöpflin I, 131–132.; Székely, 65.

49 Székely, 659–660.

50 MZSL, 624.; Schöpflin, III, 309–310.; Bartha, II, 689.; Székely, 534.

51 Székely, 249.; ÚMIL, I, 661.; ÚMÉL, II, 936.; Venczel Sándor, „Virágkor tövisekkel. Beszélgetés Gáspár Margittal”, Színház 32/8 (1999. augusztus), 16–21; 32/9 (1999. szep­tem­ber), 39–42; 32/10 (1999. október), 46–48.

52 Bartha, I, 601–602.; BR, I, 550–551.; Székely, 202–203.; ÚMÉL, II, 512–513.; Grove, 8, 569–570.; Gombos László, Farkas Ferenc (Budapest: Mágus, 2004) = Magyar zeneszerzők, 31.

53 Székely, 448.; ÚMÉL, IV, 122–123.

54 Székely, 308–309.; ÚMÉL, III, 327–328.

55 ÚMÉL, III, 90.

56 ZAK, 1935–1937; Bartha, III, 440.; BR, III, 437.; Grove, 24, 878–879.; ÚMÉL, VI, 252–253.

57 ZAK, 1923–1928, 1934 és 1937; Bartha, III, 610.; BR, III, 615.; ÚMÉL, VI, 1247–1248.

58 MIL, I, 217.; ÚMIL, I, 374.; ÚMÉL, I, 1166.

59 Székely, 325.; MIL, I, 505.; ÚMIL, II, 870.

60 Bartha, II, 314.; BR, II, 283.; Székely, 374.