A fordulópont után  •  A hatvanas évek  •  A hetvenes évek •  Válogatott bibliográfia

 

A fordulópont után

A könnyűzene magyarországi történetében a második világháború több szempontból is fordulópontot jelentett, hiszen előbb a náci Németország, majd a Kárpát-medencét 1945-ben megszálló Szovjetunió nyomására és hathatós segítségével a kultúrpolitika hazai felelősei lényegében felszámolták a két világháború között virágzó, nyugati mintára kiépülő szórakoztatóipart és rövid ideig nemzeti szocialista, majd szocialista elvek szerint építették újjá azt. Ez a könnyűzenére vonatkoztatva lényegében a negyvenes évek végétől kezdődően a hagyományos klubélet megszüntetését és minden olyan zenélési forma megtiltását, illetve megvetését jelentette, amely az úgynevezett „imperialista”világhoz valamelyest is köthető volt. Még az ötvenes évek elejének olyan filmklasszikusai, mint a Dalolva szép az élet (1950) vagy az Egy pikoló világos (1955) is ellenséges és nem kívánatos embertípusként mutatja be a „jampeceket” és a „szvingtónikat”. A Párt negatív álláspontján az 1956 utáni átrendeződés sem módosított: bárhol lapozzuk is fel például az ifjúság elsőszámú sajtóorgánumának számító Magyar Ifjúság első évfolyamait (1957-től), jazzről és a modern amerikai tánczenéről (pl. rock and roll, twist) majdhogynem semmit sem találunk. Az 1945 utáni első évtizedben a szocialista realista táncdalok, a tánciskolákban oktatott táncok és a propagált tömegdalok mellett a könnyűzene és jazz legújabb irányzatai teljeséggel háttérbe szorultak.
Ezért is számíthatott nagy előrelépésnek, hogy Bill Haley klasszikusát, a Rock Around the Clockot, a Martiny Lajos zenekarából és remek szólistaként is ismert jazzgitáros, Kovács Andor lemezre rögzítette 1957-ben. Ugyanebben az évben alakult meg a korszak talán legfontosabb és immár a jazzilletve a beat hatvanas évek eleji hazai áttörését is előkészítő zenekara, a Benkó Sándor által vezetett Benkó Dixieland Band. Benkóék mellett rövidesen más együttesek is megjelentek, 1962-ben pedig a Dália-presszóban megnyitotta kapuit a rövid életű, de indulásakor igencsak népszerű Ifjúsági Jazz Klub. A hatvanas évek legelején megenyhülő politikai légkör és a műfajjal szemben ezzel összefüggésben bekövetkező ideológiai fordulat (pl. Leonyid Utyeszov 1961-es cikke) pedig a jazz szélesebb körben való elterjedésének útjában álló intézményes akadályokat is mérsékelte, illetve részben meg is szüntette.

 

A hatvanas évek

Nem úgy a beatzene esetében. A hatvanas évek elejére – köszönhetően elsősorban a Magyarországon is sokak által hallgatott Radio Luxemburgnak és a Szabad Európa Rádió újonnan indított Teenager Party című műsorának, illetve a budapesti klubokban megjelenő első amatőr zenekaroknak – a beat iránt Magyarországon is jelentősen megnőtt a kereslet, ám a szórakoztatóipar háború után újjáépülő intézményrendszere és az általa megvalósuló, szigorúan „egycsatornás” információáramlás sok évig gátolta a modern könnyűzene e formájának kibontakozását, a lépéstartást a nyugati trendekkel. Ideológiai szempontból ugyanazok voltak a beattel szemben megfogalmazott vádak, mint korábban a jazzel szembeniek, ám egy fontos kiegészítéssel: a magaskultúrát védelmező és az igényes művelődést–szórakozást propagáló marxista ideológusok számára elfogadhatatlannak bizonyult az az „igénytelenség” és „képzetlenség”, amely az új stílus képviselőit szerintük nagy részben jellemezte. Miután azonban a KISZ 1963-as országos közvélemény kutatásából az derült ki, hogy a megkérdezett fiatalok körében „a modern tánczene” elsöprő népszerűségnek örvend, a tiltás többé nem bizonyult megfelelő módszernek a beatzene hazai szabályozására. A következő évek ezért a műfaj megfelelő mederbe tereléséről és a nyugati trendeket is önmagába olvasztani képes, kulturált szocialista szórakozás kereteinek megteremtéséről szóltak.
A mára legendássá lett beategyüttesek csaknem mindegyike ebben az időszakban kezdte meg a működését, és a színteret majd egy évtizeden át meghatározó erőviszonyok is már a kezdetekkor látszani kezdtek – mindössze néhány olyan zenekar volt, amely a hatalom és a zeneipar támasztotta elvárásoknak (pl. botránymentesség, tehetség, megbízhatóság, elismertség) éppúgy megfeleltek, mint a közönség igényeinek. Mire megszületett az önálló magyar ifjúsági zenekultúra (1967–68), amelyben már anyanyelvükön éneklő előadók töltötték be a vezető szerepet, egyértelművé vált, hogy három műfajteremtő formáció kimagaslik a mezőnyből: az Illés, az Omega és a Metro zenekar. Velük együtt a műfaj mindössze egy-két tucat olyan előadót adott, aki döntően hatott a hatvanas évek könnyűzenei életére. 
A beat ugyanis fokozatosan növekvő népszerűsége és rajongótábora ellenére sem tudott ekkor egyeduralkodóvá válni a magyar könnyűzenei életben. A felnőtt lakosság nagy (és a fiatalok kisebb) része ugyanis – az időközben szintén a kor trendjeihez igazított – a „hagyományos” táncdalt, illetve a mulatóst és a cigányzenét preferálta a Nyugatról frissen importált populáris zenével szemben. Ez a helyzet tulajdonképpen még az Illés áttörést jelentő, 1968-as Táncdalfesztivál-győzelme után sem változott meg, bár ekkorra a beat  – és az abból éppen ez idő tájt kibontakozó rock-irányzatok – minden szinten fontos, sőt megkerülhetetlen tényezőjévé lett a kádári Magyarország kultúrájának.

A műfaj megnövekedett jelentőségét nemcsak a fesztiválgyőzelem és az „amatőrök” televíziós szereplése jelezte, hanem olyan további tényezők is, amelyek a hatalom és a könnyűzene vezető intézményeinek jelentősen enyhülő álláspontjáról tanúskodtak. Ilyen volt a beat mozivászonra kerülése (Ezek a fiatalok [1967]; Extázis 7-től 10-ig [1969]) és a róla folyóiratokban, magazinokban és elektronikus médiában folytatott viták sokasága, de ilyen volt a hivatalos kultúrpolitika azon kísérlete is, amely 1966-tól a dalszövegek átpolitizálására és a Nyugatot bíráló úgynevezett protest songok, illetve politikai dalok (pl. Bob Dylan, Joan Baez) importjára irányult.
Magyarországon pol-beat néven indult útjára az az irányzat, amelynek a beat rendszerkritikus felhangoktól történő megfosztása mellett a szocialista közvéleményt leginkább foglalkoztató aktuálpolitikai és közéleti témáknak az aktuális zenei trendekkel történő összeegyeztetése lett volna az elsődleges célja. A pol-beat első és talán egyetlen fontos eseménye az 1967 júniusában megrendezett országos fesztivál volt, amely azonban nem talált akkora visszhangra, mint azt a pártközpontban remélték. A következő években érdeklődés hiányában a kezdeményezés elhalt.

 

A hetvenes évek

A fiatal közönség ugyanis, már aki nem a beat populáris változatáért rajongott, inkább a világot már a hatvanas évek második felétől meghódító, hazánkba viszont csak néhány év késéssel megérkező hard rockra és progresszív rockzenére volt kíváncsi. Bár ideológiai szempontból megindokolható lett volna, a rétegzene státuszából kikerülni képtelen progresszív rock Magyarországon sosem részesült valódi támogatásban, még a világhír kapujába eljutó Syrius együttes sem. Az Ausztráliát is megjárt zenekarnak, amelyben a korszak legtehetségesebb rock- és jazz-zenészei találkoztak egymással (pl. Pataky László, Orszáczky Miklós, Ráduly Mihály, Veszelinov András), ugyan Magyarországon is voltak sikeresnek mondható időszakai (1972–1973), de a külföldi kiutazások–turnék folyamatos ellehetetlenítése és a rajongói bázis szűkössége miatt a magyar könnyűzene egyik legígéretesebb exportcikke rövidesen megszűnt.
Néhány, a hatalom bizalmát is élvező magyar együttesnek a hetvenes években azonban sikerült a populáris zene nemzetközi színpadán is helyt állnia. Az egykori szocialista blokkból érkező formációk közül legnagyobb számban a nyugati trendekkel akkoriban leginkább lépést tartani képes magyar előadók élvezték az európai popmenedzserek, kiadók és fogyasztók bizalmát. Bizonyítják ezt egyfelől a Nagy-Britanniát már 1968-ban megjárt Omega sikerei, akik elsősorban a zenei megújhodással is együtt járó átalakulásuk után robbantak be előbb a KGST-, majd a nyugati rockpiacra, és még a nyolcvanas években is a keresett zenekarok közé számítottak. Szintén sokat koncertezett az országhatárokon kívül aLocomotiv GT (LGT), amely egyike volt a hazai könnyűzenei élet – számos addigi zenekar feloszlásával és átalakulásával járó – 1971-es nagy átrendeződését követően megalakult supergroupoknak, azon formációknak tehát, amelyek tagjai más, korábban már sikeres együttesekből érkeztek. Az LGT éppen az Omega átalakulásának köszönhette létét: alapítója és vezetője az Omega zeneszerzőjeként és billentyűseként befutott Presser Gábor volt, aki két másik közönségkedvencből, a Metróból és a Hungáriából toborzott zenészeket maga mellé új elképzeléseihez. Supergroupként tartották számon az LGT, Hungária és Mini együttesek tagjaiból összeállt Skorpiót (1973) is, amely a hat éven át tartó fennállása során szintén megfordult Európa több országában.

A hetvenes évek közepére a könnyűzenei színteret már Magyarországon is a műfajok, stílusok és szubkultúrák sokasága jellemezte. Az eddig említett irányzatok mellett, a népzenekutatás és a táncházmozgalom hatására megkezdte működését a Sebő Együttes, a Muzsikás, a Vujicsics és a náluk rockosabb hangzásvilágot képviselő Kormorán; az Illés zenekar 1973-as feloszlását követően a Szörényi–Bródy szerzőpáros átmenetileg a country zenét szerette volna meghonosítani a Fonográffal. Népszerűvé vált a versek megzenésítésére összpontosító Kaláka; egészen új, elsősorban a fiatal értelmiségiek körében hiteles és visszhangra találó zenei világot dolgozott ki Cseh Tamás és Bereményi Géza, de a Piramis megjelenésével kibontakozó kemény rock-kultusz is a hetvenes évek közepére datálható.
Ez a sokféleség egyértelműen a pártállami gépezet könnyűzene-politikájában bekövetkező progresszivitást jelzi, amely természetesen nem jelentette, nem jelenthette azt, hogy a magyar populáris zene a nyugatival azonos fejlődési útra léphetett volna, de az üzleti érdekek és a közízlés hatására bizonyos döntésekhez immár piacgazdasági és fogyasztói szempontokat is kezdtek figyelembe venni. A beat és rockzene, noha részben, tehát bizonyos válfajait tekintve még a nyolcvanas években is megőrizte ellenkulturális színezetét, s időnkénti botrányai, illetve a hatalom egyre ritkuló ellenlépései figyelmeztettek a „mainstream” irányzatokkal szembeni hátrányos helyzetére, a szocialista világrend utolsó évtizedébe fordulván, Magyarországon a tömegkultúra szerves részévé vált, és nagyban hozzájárult az elmaradott intézményrendszer lassú revíziójához, a zenehallgatási szokások átalakulásához.

 

Válogatott bibliográfia

Borbándi Gyula: Magyarok az angol kertben – A Szabad Európa Rádió története (Budapest, Európa, 1996)
Burger András – Pethes Sándor (szerk.): Könnyűműfaj '81: popzene és környéke egy tanácskozás tükrében (Budapest, KISZ Budapesti Bizottság, 1981)
Dalia László – B. Molnár László: A dal ugyanaz marad (Budapest, Media Nox, 2002)
Dám László: Rockszámla (Budapest, IRI, 1987)
Erdős Péter: Hogyan készül a popmenedzser?Erdős Péterrel beszélget Acsay Judit (Budapest, Unio, 1990)
Fekete Kálmán: Első magyar Blueskönyv (Budapest, Alexandra, 1996)
Fenyves György: Csak fiataloknak I–III (Budapest, Zeneműkiadó, 1966–1970)
Fonyódi Péter: Beat-korszak a pártállamban (Budapest, XX. századi intézet, 2003)
Garai Imre: Sláger: Egy táncdalszerző vallomásai (Budapest: Zeneműkiadó, 1966) 
Göbölyös N. László: Hatvannyolc akkor és azóta: (h)ősök, utódok, szellemek (Budapest, Pallas, 2007)
Göbölyös N. László: A 60-as évek 45-ös fordulaton: slágerek és történelem (Budapest, Szabad Föld, 2003)
Havasréti József, K. Horváth Zsolt (szerk.): Avantgárd: underground: alternatív: popzene, művészet és szubkulturális nyilvánosság Magyarországon (Budapest, Artpool, 2003)
Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A magyarock története I-II. (Budapest, Népszabadság, 2005–2006)
Kiss István Zoltán: Magyar könnyűzenei lexikon 1962-től (Budapest, Zaj-ZONE, 1998)
Kocsis L. Mihály: Illés: énekelt történelem: vocal history (Budapest, Zikkurat, 1999)
Koltay Gábor: A koncert: dosszié (Budapest, Ifjúsági Lapkiadó, 1981)
Koltay Gábor: Benkó Dixieland Band story (Budapest, Zeneműkiadó, 1982) 
Kőbányai János: Beatünnep után (Budapest, Gondolat, 1986)
Losonczi Ágnes: A zene életének szociológiája (Budapest, Zeneműkiadó, 1969)
Losonczi Ágnes: Zene – ifjúság – mozgalom (Budapest, Zeneműkiadó, 1974)
Malecz Attila: Éteri dallamok: zenei műsorok és közönségük (Budapest, 1986)
Malecz Attila: A zenei ízlés Magyarországon (Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1987)
Poós Zoltán: Táskarádió: 50 év, ötven magyar sláger (Budapest, Rózsavölgyi, 2010)
Pozsonyi Ádám: A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong: a magyar punk története, 1978–1990 (Budapest, Magánkiadás, 2003)
Romhány András: A városi népzenéről (Budapest, BMK, 1987)
Sebők János: A Beatlestől az Új Hullámig: A rock a hetvenes években (Budapest, Zeneműkiadó, 1981)
Sebők János: Magya-rock (Budapest, Zeneműkiadó, 1983)
Sebők János: Könnyűzenei lexikon (Budapest, IPV, 1987)
Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött: hatalom és ifjúsági zene a Kádár-korszakban (Budapest, GM és Társai, 2002)
Sükösd Mihály: Beat, hippi, punk (Budapest, Kozmosz, 1985)
Szakács Gábor: Így volt, ez van, hogy lesz? Magyar beatológia (Budapest, Nemzeti Korona Lapkiadó, 1996)
Tardos Péter: Beat-kislexikon (Budapest, Zeneműkiadó, 1971)
Tardos Péter: Beat-pop-rock (Budapest, Zeneműkiadó, 1972)
Tardos Péter: Rock-lexikon (Budapest, Zeneműkiadó, 1980)
Ungvári Tamás: A rock mesterei: az ellenkultúra története (Budapest, Zeneműkiadó, 1974)
Vitányi Iván: A „könnyű műfaj” (Budapest, Kossuth, 1965)
Vitányi Iván: Beat (Budapest, Zeneműkiadó, 1969)