Copyright
(c) MTA Zenetudományi Intézet Bartók Archívum, 2004-2005
Magánélet
|
|
|
|
Bartók Béla egyik jellemző
tulajdonsága volt, hogy mindig oktatott, átadott
saját tapasztalataiból és fejlettebbé,
tanultabbakká akarta nevelni a körébe
tartozókat. A pesti múzeumokat és képtárakat ő
ismertette meg nővéremmel és velem, még növendék
korunkban. Megtanított a csillagok nevére, az
általa gyűjtött bogarak, lepkék preparálására, ő
ismertette meg nővéremmel és velem Ady Endre
költészetét s kedves francia íróit: Flaubert-t,
Maupassant-t, Daudet-t, s egyik legkedvesebb
könyvét, Jacobsen: Niels Lyhnejét.
Tanítási
célzatú (de számára egyúttal pihentető játék)
volt az is, hogy egy-egy kevéssé elfoglalt
estéjén számomra ismeretlen műveket zongorázott,
s el kellett találnom a szerző nevét. Amikor a
Béla fiunk születését jelentő táviratot
megkapta, kérdésemre, hogy mi volt első
gondolata, azt válaszolta (könnybelábadt
szemmel): „Arra gondoltam, hogy majd írni
tanítom.”
Ziegler Márta, „Tizenhárom esztendő”, lásd
Bartók breviárium, közr. Ujfalussy József
(Budapest, 1980), 571.
|
A legalsóbb
osztálynál, a népnél annál szebb, minél jobban
ragaszkodik a tradicióhoz. De a legfelsőbb
osztály emberei kell hogy mentől inkább
függetlenedjenek alóla. Középut nincs.
Soha nem sikerült rosszabbul közmondás, mint az
a bizonyos az arany középútról. Dehogy arany az,
rosszabb mindennél. Ezért az a közép osztály,
mely a legfelsőbbek és a parasztosztály között
áll, korlátoltságában szinte élvezhetetlen. A
parasztoknak mindenben megnyilatkozó sokszor
őserejű gyermekes naivságát szeretjük, a
legfelsőbbek szellemi ereje imponál, de a
középszerűek hozzávéve az “urak” legnagyobb
részét bárgyúsága, melyből a természetes naivság
hiányzik, tűrhetetlen.
Bartók levele Geyer Stefi
hegedűművésznőhöz, 1907. július 27., lásd Béla
Bartók:
Briefe an Stefi Geyer. 1907–1908
(Basel, 1979), 4. fakszimile
|
|
|
[...] Erősen hiszem és
vallom, hogy minden igaz művészet a külvilágból
magunkba szedett impressziók – az „élmény”-ek
hatása alatt nyilvánul meg. [...] Nem tudok
másképen művészeti termékeket elképzelni, mint
alkotója határtalan lelkesedésének,
elkeseredésének, bánatának, dühének bosszujának,
torzitó gunyjának sarcasmus-ának
megnyilatkozását. Azelőtt nem hittem, míg
magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei
tulajdonképen életrajznál pontosabban jelölik
meg életének nevezetes eseményeit, irányitó
szenvedélyeit. Különös, hogy a zenében mindeddig
csak lelkesedés, szeretet, bánat, legföljebb
elkeseredés szerepelt inditóokul – vagyis csupán
u.n. magasztos érzelmek –. Míg a bosszu,
torzrajz, sarcasmus csak a mi időnkben élik vagy
fogják élni zenei világukat. Ezért talán az
előbbi korok megnyilatkozó idealizmusával
szemben a mai zeneművészetet reálisnak lehetne
nevezni, mint amely válogatás nélkül őszintén,
igazán minden emberi érzelmet bevesz a
kifejezhetők sorába. [...]
Bartók levele Ziegler Mártának
és Herminának, [1909. február 4.], lásd
Bartók Béla Családi levelei,
szerk. ifj. Bartók Béla és Gomboczné Konkoly
Adrienne (Budapest, 1981), 187–188.
|
Egyszer, mikor az Ortler felé mentünk [...],
letelepedtünk ebédelni. Az ebédlőnk aznap egy
kövér fűvel borított, teljes magányt ígérő
terület volt, kellő távolságban az ösvénytől.
Szétterítettük a kabátokat, kinyitottuk az
üvegeket, kicsomagoltuk a szendvicseket, az
étvágyunk is megjött, s ekkor apám hirtelen azt
mondta, menjünk tovább és keressünk más helyet.
Anyám és én tiltakoztunk:
„De miért?
Itt épp jó!”
„Olyan éhes
vagyok!”
„Nekem nem
igazán tetszik ez a hely” – mondta apám, és
mindent össze kellett csomagolnunk, kicsit
elégedetlenül apám nyilvánvaló kényeskedése
miatt, amit mindketten túlzottnak ítéltünk, de
nem volt más választásunk; még ha kelletlenül
is, követnünk kellett az utasításait.
Akkor adott csak magyarázatot a dologra, amikor
már jó messze jártunk attól a helytől:
„Egy kígyó volt a fűben, a hátán lévő
mintázatról láttam, hogy mérges, de nem
akartalak benneteket megijeszteni.”
Bartók Péter, Apám, ford.
Péteri Judit (Budapest, 2004), 79–80.
|
|
|
|
|
|
Valahogyan olyan voltam most, a hosszú
nem-dolgozás után, mint az az ember, aki
hosszú-hosszú időn át ágyban fekszik
mozdulatlanul, és végre egyszer próbálgatja
kezét-lábát használni, talpra áll, lép
egyet-kettőt. Az ilyen ember nem gyalogolhat
csakugy hirtelenében a Hármashatárhegyre. Én is
így lassan lassan szoktam hozzá a mozgáshoz: na
és ilyen formán csak zongoradarabokat mozogtam
ki magamból. De már ez is valami. Mert én, hogy
őszinte legyek, már olyan butának, kábultnak,
üresfejűnek éreztem magam az utolsó időben, hogy
igazán kétségbe vontam, vajjon, egyáltalában
tudok-e még ujat írni. Rámnehezedett még az a
sok kusza zűrzavar is, amit a mai zenéről
csőstől okádnak a zenei folyóiratok: lineáris,
horizontális vertikális, objektiv, személytelen,
polyphon, homophon tonális, polytonális,
atonális ésatöbbi jeligék; ha nem is törődik az
ember mindezekkel, de mégis kissé belébódul ha
annyit kiabálják a fülébe. Tulajdonképen legjobb
semmit sem olvasni, csak írni, tekintet nélkül
minden jelszóra. Mindez a nagy hangzavar persze
hatástalanul pergett volna le rólam, ha meglett
volna a folytonosság a munkában. Na de most már
jól van; elképzelheted mennyire örülök, hogy
végre mégis csak lesz valami uj, és méghozzá
olyan amit játszhatok is, magam, egyesegyedül,
az örökös Allegro barbaro, Kicsit ázottan és
Román tánc helyett. [...]
Bartók levele második
feleségének, Pásztory Dittának, 1926. június
21., lásd Bartók Béla Családi levelei,
szerk. ifj. Bartók Béla és Gomboczné Konkoly
Adrienne (Budapest, 1981), 381. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Éppen tegnapelőtt
kaptam meg a hírhedt kérdőívet nagyapákról és egyebekről
szóló kérdésekkel, továbbá: „Ön németvérű, fajrokon,
vagy nem árja?”. Természetesen ezt a kérdőívet sem én,
sem Kodály nem töltjük ki: a mi álláspontunk az, hogy az
ilyen kérdezgetések jog- és törvényellenesek.
(Tulajdonképpen kár, mert a válaszolás során jó tréfákat
lehetne űzni, pl. mondhatnánk, hogy nem vagyunk árják –
mert végeredményben (ahogy a lexikonomból értesülök) az
„árja” „indoeurópait” jelent; mi magyarok azonban
finn-ugorok vagyunk, igen, sőt talán fajilag
északtörökök, tehát egyáltalában nem indoeurópaiak, és
ennek következtében nem árják. Egy másik kérdés így
hangzik:
„Hol és mikor
sebesült meg?” Felelet:
„1938. márc.
11, 12 és 13-án Bécsben!”)
Sajnos azonban ezeket a tréfákat nem engedhetjük meg
magunknak, mert ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ehhez a
törvényellenes kérdőívhez nincs semmi közünk és ezért
válaszolatlanul kell maradnia.
Bartók Müller-Widnamm asszonynak, 1938.
április 13., lásd Bartók Béla levelei, szerk. Demény
János (Budapest, 1976), 582.
Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a
biztos elviselhetetlenből. Már az én nem egészen
megnyugtató állapotom miatt is; gondolok a még mindig
meg nem gyógyult periartritiszre. Isten tudja, hogyan és
meddig tudok dolgozni odakint.
De nem tehetünk semmit, egyáltalában nem kérdés: így
kell-e lennie (muss es sein); mert így kell lennie (es
muss sein).
Bartók Müller-Widnamm asszonynak, 1940.
október 14., lásd Bartók Béla levelei, szerk. Demény
János (Budapest, 1976), 653.
|
|
|
|
|
|